Egykéthá
Skulo kollégának említettem ma délután, ami az imént újra eszembe jutott, hogy a rám nehezedő depresszió szinte fizikai fájdalmat okoz, amin csupán azért lepődtem meg kicsit, mert egy ideje abban a hiszemben éldegélek, hogy ilyesmi velem nem történhet meg. Hiába, még mindig nem vagyok elég öreg hozzá, hogy ne érjenek meglepetések. De mielőtt tovább haladnánk bizonytalan történetünk fonala mentén, joggal vethetnénk fel a kérdést, mire fel ez az úgymond depresszió. Felvethetnénk, csak éppenséggel nem nem vetem fel, finom utalást téve költészetünk cirka tíz éve elhunyt híres/hírhedt alakjára, akinek kilétét kinek-kinek műveltségére bízom. (Esetleg egy kereső programra.)
Szóval fáj, még ha nem is tudnám pontos leírását adni a fájdalomnak, a kínnak, amit érzek. Talán mintha a lelki teher mázsákat nyomna, amit levegő után kapkodva cipelnék fel egy magas hegy tetejére. Vagy valami ilyesmi. Az egyébként már megszokott kilátástalanság, az esélytelenség bármi jóra, hogy öröm és gyönyör helyett csak kín és gyötrelem vár, most valahogy csak borzalomra, horrorra és félelemre számíthatok. A másik érdekes meglepetés, ami ért, hogy az egyébként mindennapos öngyilkossági gondolatok, vagyis egy újabb megszokás újult erővel és határozottsággal tört rám, amennyiben megvalósításért kezdett könyörögni bennem. Egész egyszerűen veszni látszott minden, ami a legkisebb pozitívumot hordozta magában. Múlt és jövő koncentrált nyomorúságát élem percről percre...
...ről percre...ről percre. Egy másik idő másik percei, jelenidőben, közös jelentéktelenségben, bizonytalan halmazállapotú lélekjelenlét önmagától jelet kér, receptorok milliárdjai követelik a magukét ott, ahol már nem lehetsz fegyelmezett, hát neked is hiába mondták, hogy a titkokat ne lesd meg!? Nézd, amott egy fekete párduc villanó szeme mesél léptekről a párás, puha éjszakában és a vér vöröséről, az utolsó ölelésről. Látod, hallod a halottak táncát olykor? Rizsporos parókák, térdharisnyás férfi lábak és fekete, csatos lakkcipők kopogásán át, jólnevelt álarcosok közt, terített asztalok fölött gyertyák múló, imbolygó fényeinél, ahol Mefisztó a Nagy Mutatványra készül? Hogy végül te állj ott ruhátlanul, a nevetés kétségtelen tárgyaként, vagy te, vagy te... S ily módon kulcsszóba botlottunk, mely a felébredés lenne, a Mennyország kulcsa, csak hogy a Mennyországnak nincsen ajtaja, s ha már eleve teoretikusan beszélhetünk csak, a valódi ébredés akkor következik be, ha képzelt kulcsunkat azon nyomban el is hajítjuk, s elfelejtjük a Mennyországot. "Igazam van, nem? De."
Vagy mégsincsen, de annyira bizonyosan, mint neked. Úgyhogy ezt be is fejezhetjük.
Most pedig: MEGLEPETÉS! Amiért ezen a szép dátumon felbukkanni szándékoztam itt a téren, az nem más, mint hogy megemlékezzek egy születésnapról, mégpedig a hozzám ezerszállal kötődő Legendary Pink Dots zenekar énekese: Edward Kaspel az 1954-es esztendő eme napján született, így hát Isten éltesse Őt, és kívánom, hogy sose hagyja el az inspirációja!
- 2010-01-23 17:04:06
- dottedarm
- (hozzászólások: 0)
