Ma lenne 85 éves(01.14.), ha 40 évvel ezelőtt nem vetett volna véget klasszikus, japán szamuráj-szokás szerint szeppukuval, felmetszve hasát, hogy aztán iszonyú fájdalmak között várja míg Morita (ha jól emlékszem), Tatenokai-béli "kedvese" elválassza fejét a nyakától, ami az izgalmi állapot következtében több próbálkozás után sikerült csak úgy-ahogy, groteszk, torz iróniával fejezve be egy gazdag, termékeny életet annak tetőpontján: Misima Jukió (vagyis Hiraoka Kimitake).
Nem tudhatom, módomban lenne-e jövőre is, hogy emlékezzek rá és megemlékezzek róla, meg a viszonylag kerek évforduló miatt döntöttem az írás mellett, pontosabban hogy kísérletet tegyek rá, hogy e hazánkban kevéssé ismert és elismert szerző kapcsán publikáljak, itt, a hálón, ahol szóhoz juthatok minden feltétel és különösebb következmény nélkül a halvány reménnyel titokban, hogy valaki talán éppen ezzel az írással jut közelebb egy életre szóló élményhez, kedvet kapva hozzá, hogy közelebbről megismerkedjen említett szerzőnk (legalább legjobb) műveivel, hiszen egy ilyen méretű irodalmi hagyatékba bőven jutnak gyengébb szövegek is. Az életmű, mely a versektől kezdve noh és kabuki darabokon, novellákon át a nagyregényig ível. Valójában magam is csak töredékét olvastam, és azt is főleg angolul, vagyis egy nyelv szűrőjén, egy fordító szövegén keresztül, az eredeti szövegtől valamennyire elkerülhetetlenül távolabbról, mintha Mishima (továbbiakban M.) saját, anyanyelvén olvastam, értelmeztem volna azt. Azonban az eredeti szöveg zsenialitása még így is átjön, ha eszembe jut akár csak a saját elragadtatottságom is olvasás (avagy fordítás) közben. Az sem lehet véletlen, hogy az "irodalmi élet" szereplői közül éppen Nádas Péter elemzi egy helyt s említi meg M.-t, beszél a "Mishima-mondat"-ról jellemző alkotói módszeréről, szövegépítéséről. Amit a magam egyszerű, hétköznapi olvasói szavaival M.-ról mondanék, mit is kedvelek benne, az nagyon egyszerűen a rendkívül finom, kristálytiszta érzékenység, amivel tájaktól az ember tudatalatti motivációiig, ahogy a lélek apró rezdüléseit metafórákba, szimbólumokba bujtatja, vagy alig észrevehető mozdulatokba, éles, pontos leírásokba rejt érzelmeket, belső történéseket, és mondjuk utolsó művében, melyben egész élete, életműve, tudása szintéziséhez jut el, mint a folyókat végül magába fogadó tenger (The Sea of Fertility/A Termékenység tengere), melyhez a folyók korábbi könyvek, teljes gazdagságát elénk tárja helyszínekben is (ha pl. a Temple of Dawn-ra gondolunk, a harmadik kötet a tetralógiából, ahol Sziám, India képe személyes tapasztalatból vetül elénk, nem beszélve a buddhizmus főleg ezoterikus ágának ismertetéséig, az élet, az örök körforgás végső kérdésére igyekezve tárgyilagos választ adni, jogi tanulmányai is visszaköszönnek már a II. kötetben is, ahol hosszadalmas leírást ad egy tárgyalásról...) eljutva végül az angolul The Decay of the Angel-nek fordított kurta zárókötetig, amely a címhez méltóan megfosztott minden emelkedettségtől, és számomra a legkevésbé tetszetős darabja a négy kötetnek, bár kétségtelenül van benne valami perverz halálvágy, ami összességében elég nyomasztó, és erősen a hatása alá kerülhet az olvasó.
Már legutóbb is tűnődtem rajta, vajon gondolkodnak-e még emberek azon, számít-e valamit is, hogy milyen lesz valaki halála... Aztán megnéztem egyik este a Saját halál-t... és hmmmm....
Nem tudom lehet-e bármit mondani. Hallgatni kellene, de hallgatni nem lehet, hacsak nem a csendes őrület a cél.
Mishima felbontott egy eljegyzést, a nő azután Akihito császár felesége lett. (ha jól olvastam)
(Nem értem a nőket. Különösen egyet.)
(-Mire való a szív?
-Hogy verjen.)
Befejeztem.
G.
Tovább »
Címkék: halál, mishima
A héten se történt velem semmi különös, azon az egyen kívül, hogy bekövetkezett, amire egy ideje számítottunk, vagyis tudtuk, hogy bármikor megtörténhet: anyum anyuja jobblétre szenderült, holnap pedig már temetjük is. Azt hiszem ez bőven elég erről a hétről. Reménykedem, hogy túl gyorsan nem követem, hogy egy darabig még "kínlódhatok", ahogy apám mondaná. Hát, Mama, nyugodjál békében!
G.
Tovább »
Címkék: halál, mama, szombati
Endoszkópián voltam ma. Féléves kontroll. Alig valamivel több, mint egy órás várakozás után jól belidokainoztak, és rajta. Sajnos nem volt kivetítve a kép. Csak az eszköz végén lévő kis képen nézte a doki, hogy mi van. Mit gondoltok? Van egy kis baj. Ismét sikerült egy jókora sziklát a szivemen elhelyezni, ugyanis beigazolódott a tegnapi előérzetem: szubkardiális varix jelent meg, ami annyit jelent, hogy a fekély, aminek előbb utóbb meg kell jelennie valahol, nem a nyelőcsövön jött ki, hanem egészen lent, olyan helyen, ahol csak akkor nyúlnak hozzá, ha már vérzek. Vagyis nem lehet előre védekezni ellene, csak meg lehet próbálni a lehető legjobban vigyázni rá, nem okot adni rá, hogy bevérezzen. Mázsás súly ez, elhiheted. Tényleg nem maradt más, itt már a Jóisten kezében vagyok teljesen. Marionettként, néhány nagyon vékony cérnaszálon. Most be vagyok sz..va kicsit. Noha az eszemmel számítottam valami ilyesmire, de hogy ilyen egyértelmű helyzetbe kerüljek, arra nem. Kérdeztem a dokit, akkor most, ha émelygést érzek, jöjjek be rögtön, mire elgondolkodva kicsit azt felelte, tulajdonképpen igen, mert inkább legyen egy felesleges endoszkópia, mint hogy túl későn kerüljek oda. Nem tudom. Igazság szerint most sírni tudnék, de mégse. Majd odafent eldől, meddig engednek el, a halálra várni és rettegni nem kellene. Megpróbálom a lehető legjobban takarékra tenni magam fizikailag, aztán meglátjuk. Talán imákat fogok írni...
Üdv!
GyG
Tovább »
Címkék: halál, privát_eü
A hírek szerint ma hajnalban, vagy tegnap éjjel valószínűleg felakasztotta magát a 72 éves színész Bangkokban, ahol forgatott éppen. A Kill Bill-el szerintem a csúcsra ért. Nem volt egy színészóriás úgymond, de szimpatikus figura volt. Nyugodjék békében!
G
.
Tovább »
Címkék: bill, david_carradine, halál
Nem, azért sem fogok politikával foglalkozni. Sokkal fontosabb nekem, inkább érzem feladatomnak, hogy belső világomat boncolgassam, hogy saját éjszakámba meredjek lángoló szemekkel felébredve, izzó agyvelővel, mintsem az istenadtát félrevezetni mindig kész, csak önnön hasznát leső hiénák sötét lelkéről regéljek. Oly kicsinyesek, oly szánalmasak, saját
hazugságaikat igazságként a másik fejébe verni akarók, a magukat mindig másokkal takarók, s a végén még büszkén eltakarodók ártány mivoltára pazarolni a drága szót, mely igaz általában amúgy sem lehet, csak önnön hatáskörében, egyedi mivoltában.
Hát ezért írok százszor inkább a félelemről, mely az éj közepén támad legvadabbul, s te általában áldozatául is esel, kivéve némely esetet, mikor Caravaggio-ként a részegség tompasága helyett a színjózan értelem önkívületében érzed, hogy ma éjjel ismét megszülettél, s azt az illetőt nem te ölted meg, sorsa vezette tőröd (vagy kardod) végire felnyársalódni, a büntetésed volt elnyerni Káin bélyegét, vagy jutalmad, az Isten tudja, kit annyiszor emlegetnek, mégis nálad nagyobb bujdosóként tűnt el e világból, s nem tudsz róla, mégis folyton őt keresed. A kegyelmet, bár hangos szóval, kevélyen utasítod el a napvilágnál, mint kisgyermek,
tiszta szívvel áhítod a csonka gyertya kihunyó fénye mellett, hol vénnek, bűnösnek s betegnek tudod magad, "Istenem, tudd, én elfogadtalak!" - szakadnak fel belőled a szavak, majd morogsz halkan magad elé, hogy: "Üldöznek immár örökké, lelkem izzó aranyára árnyak lesnek s nincs velem egy sem közülük, kik alkalomadtán körbevesznek."
Magad vagy, s ezt is már csupán te mondod magadnak, olykor, ha önmagad iránt fog el a részvét, a kiút pedig csupán ez, múltba s jövőbe révedés, beismerni és semmissé tenni a tényt, hogy tévedés volt az egész, itt, vagy papíron olykor körmölni, róni sorokat, futva ugyanazokat a köröket más-más színben, árnyalatban ugyanarról beszélni meggyőződés nélkül, hogy valakit is érdekelhet, belátni haver, hogy ezt érdemelted, s ráadás rég, ajándék minden új nap, örülhetsz, ha nyugtát dícsérheted, s kegyelem lenne az is, ha új hajnal nem jönne madárcsicsergéssel s holnap a világ jövőjének nélküled vág neki, csak ne fájjon, csak ne ijesszen s tudatom messze legyen, mikor nemlétbe suhan át az imént még alvó. Csak ne
úgy, ahogy elképzelni is alig, de leírni nem is merem.
De még itt vagy, szived ver s jár - úgy tűnik - az agyad, feladnod, feledned mindent nem ér, ha nem éled át is, elképzelheted, s hidd el, létezésed valakinek még hasznára is lehet!
Így bíztatta magát szívében csendes szomorúsággal, ahogy a szürkület az estbe ért, egy telefonhívásra várva, amitől igazából semmit sem remélt.
G.
Tovább »
Címkék: éj, élet, halál
"Napról napra kevesebb értéket tulajdonítok a tudatosságnak. Napról napra tisztábban látom, hogy az írócsak az értelmen túl képes bármit is megragadni élményekből, vagyis megfogni valamit önmagából és a művészet egyedüli anyagából. Amit a tudat múltként kínál nekünk, az nem a múlt. Valójában amint elmúlik életünkből egy-egy óra, testet ölt és elrejtőzik valami megfogható tárgyban, akár némelyik népmesében a holtak lelke. És ha nem találkozunk a tárggyal, az elmúlt idő fogoly marad benne, örökre fogoly."
Nos, a szöveg végéig meghagyom a lehetőséget, hogy ki-ki maga jöjjön rá, kitől idéztem, ha nem tudná nyomban, noha nem RL játékát kívánom ismételni.
Amiről valójában írhatnékom támadt, vesszőparipája egy ideje az agyamnak, mióta a maga mélységesen mély tapasztalatával nyomot hagyott a lelkemen, s időről-időre felbukkan újra, s ahogy az már lenni szokott, minél jobban ismerünk egy élményt, annál könnyebben hívódik elő lelkünkből, jóllehet az ellenfél ismerete segítséget is ad annak legyőzésére. Amiről beszélek nem más, mint: a halálfélelem. Betegségem, amióta túllépett egy bizonyos fokot, tálcán kínálja fel tudatomnak, hogy ebbe az irányba induljon el. Nem tudom a test biokémiája hogyan, mennyiben járul hozzá valóságosan, és milyen részben gondolkodási mechanizmusom automatikusan beinduló része, tény azonban, hogy akár a villamosan zötyögve két megálló között, a lelkem olymértékben árvul el, mintha a testből elröppenne a következő pillanatban, s roppant, sötét szakadék mélyéről bámulok felfelé, esély nélkül, hogy feljutok valaha. Volt idő, első "élményeim" idején, mikor képes voltam fél éjszakán át a sírás határán, kétségbeesve vergődni várva, hogy legyen már vége, legyen vége...
Mostanság viszonylag gyorsan túljutok rajta, ha elfog, s megfigyeltem már, hogy drasztikus időjárás-változás előtt különösen megviselt vagyok. Hogy öreganyám miképp hagyja el magát egyre jobban, hogy egész napokat végigalszik, egy-két órát üldögél, néhány falatot eszik, aztán fekszik újra, mitagadás nem deríti fel a lelkem. S persze anyám is kiborul, mintha a halál költözött volna be a lakásba, nyomasztó, lehangoló. Ráadásnak begyulladt az ínyem, a fogam, ami a korona alatt volt és le lett csiszolva szintén sok örömöt szerez... De hagyjuk ezt a panaszkodást!
Ma is sikerült könyve(ke)t pecáznom magamnak, s egyből az jutott eszembe, remélem nem kórházban kell majd olvasnom, s hogy egyáltalán lesz időm elolvasni őket. Az eltűnt idő nyomában elég optimista vállalkozásnak tűnik, ami, mármint optimizmus, nem nagyon látszik lenni bennem. Megvettem A különc-öt is (Huysmans) jó áron, újonnan, mint ahogy a kezdő idézetet tartalmazó, azzal kezdődő Álmok, szobák, nappalok-at, aminek szerzője, tisztelet annak, aki tudja, szintén Marcel Proust.
Nos, ennyit mostanra.
Üdv!
G.
Tovább »
Címkék: halál, halálfélelem, könyvek
Gondolom nem vagyok egyedül, aki azt várja, hogy ne a télvégi fáradtságot, hanem a tavasz felpezsdülését érezze, hogy legyen elég a szürke, szeles, esős semmilyenségből és jöjjön végre a bimbók ideje, kezdjen kizöldülni aminek ki kell, bár a csersznyevirágzást korai lenne még várni. A helyzet az, hogy lassan elfelejtek beszélni is, annyira nem történik semmi,
jóllehet a negatív oldalból inkább nem kérnék, ahhoz nem volna erőm. Csak akkor veszem észre, mennyire görcsösen, mereven próbálom fenntartani a belső kohéziómat, mikor este végre lefekszem, s végre nem figyelek semmi másra, csak saját létezésem figyelem meg, s közben szép lassan kiengedem izmaimból a rideg feszülést, elmémből a koncentráció
szorítását, a vágyat, hogy valamit alkossak, s a kétségbeesettséget, hogy megint semmit se, csak egy újabb nap tűnt el a horizonton s lett az enyészeté, mely óriási luxus, ha az embernek valamelyest meg vannak számlálva a... Napjai? Hetei? Esetleg év, évek is lehetséges lenne...?
Bizonytalanságomon nincs, ami túllendítene, mint egy pórázra vert kutya, aki nem tudja milyen hosszú is a lánca, a bejárható terület olyan bizonytalan, amennyire biztos, hogy véges. A cölöp pedig épp megfosztatás időm helyes kihasználásától, a reménytelenségre kárhoztatott szív
kudarcának biztosítéka, melyben a tudás, boldogtalanságunk bizonyossága a bíztosíték, hogy a jelen keserűsége nem változhat immár a jó irányba, felkészülni pedig nem tudunk a
saját halálra, nem tudjuk mikor jön el s mennyi szenvedést tartogat még az út odáig, s nem lesz, akivel a kínban osztozol, magányod csak mélyül és üresedik. Mert mit tennél, ha e perc végén tudnád, szíved nem ver tovább? Ahányszor lemondasz róla, annyiszor vágysz utána mind' erősebben az életre. Így vagyunk alkotva. A legostobább élet jobb-e, mint a
legmagasztosabb halál? Abszurd paradoxonok tömkelegéből áll össze a lény, amit embernek hívnak. A legvalószínűtlenebb illúziónk olykor átvezet a vak végzet kifürkészhetetlen útjain, mellyel kikerüljük saját, ránk leselkedő halálunk, máskor a legegyszerűbb tények szolgáltatnak ki bennünket, felfokozott fantáziánk halálfélelemmé fokozódó szenvedélyének.
Amikor pedig a legtisztább valójában mutatkozik meg lelkünknek a fensőbb régiók fényében, hogy miért is lenne jó végülis mégiscsak, akkor is: élni, a leglehetetlenebbnek tűnik az, s a
közelébe jutni is emberfelettinek. Így lökdös ide-oda élet és halál csőpostaként engem, mint egy tekercsnyi üzenetet lét s nemlét között, melyet elolvasva úgy érzed, mintha álmodtál volna csupán, de hogy mit, arról fogalmad sincs, csak egy emésztő epekedést érzel utána, hogy bárcsak tudnád, amit álmodban. Hát ennyi az egész. Az ember leül és írogat, mert vágy keseríti. Jóesetben enyhítve kissé magán. Persze érdeklődésre nem tartunk számot, mert a nyilvánvalóan szerencsésebb írogatókat nemigen érdekli az ilyesfajta lelki nyökögés, legtöbben úgy vélik ráérnek a halállal és hasonlókkal foglalkozni és bele sem olvasnak, vagy szimplán lelilázzák rövidke írásomat és rögtön igyekeznek törölni elméjükből. Mindez nem számít. Címlapon úgyse igen voltam még, hát nem is leszek. Próbálkoztam már sokmindennel, de még semmi nem volt népszerű, amit írtam. Amit magam is jónak tartottam, általában még kevesebben olvasták, mint a többit. Ez van. Nem vagyok jófej. Keveset jópofizok, meg hasonlók. Csak egy "unaloműző" bejegyzését olvasva jutott ez megint eszembe. Mitagadás, most éppenséggel lesz..om. Outsider vagyok, maradok már. Na elég is lesz. Minden jót!
Tovább »
Címkék: élet, én, halál
Az imént beszélgettünk, csak pár perce, hogy erről most tényleg nem beszélünk és nem is fogom most elmondani, hogy miről. Mondjuk, jobban is idegesít, hogy megint ez a "most ne", mert csak a köztünk lévő űrt hangsúlyozza ez, különváltságunkat, de mindenképp a te függetlenséged, amit nem könnyű folyton tudomásul vennem. Az sem volt rég, amikor itt hevertél az ágyamon és a hasadat simogathattam... Akkor arra gondoltam, Istenem mit adnék, ha hetente lenne pár perc, amikor ezt tehetném, csak ennyit, hiszen még az erotikához is kevés ez, szóval sóvárgás fogott el néhány pillanatra, de mivel edzettnek kell lennem, hogy kíméletlenül távol tartod magad tőlem, vagy fordítva, vagy nem is tudom, tehát rögtön elkezdtem légkalapáccsal kiverni a fejemből a reménytelen vágyat, hogy élő, lélegző hús, emberi melegség adjon még erőt maradni e csupa-idegen világban... tehát az önzést, hogy magamnak örömöt képzeljek, jobb ha elfelejtem. Most, kicsivel beszélgetésünk után tehát már arra gondolok, nem kis mértékben egy éjszakai tv műsor hatására, melyben két máj-transzplantáltat mutattak, így sikerült felidéznem a krízisnek azt a fullasztó érzését, hogy bizony, nemsokára, amit csak Isten tud mikor, bizony nem valószínű, hogy kellemes módon, sőt, távoznom kell, és tudom ezt is jóideje, már senkitől nem kérhetem, hogy idejét áldozza rám, s nem is fogja senki sem, úgyhogy arra gondoltam inkább, milyen jó is volna, mennyire megérdemelnéd, hogy valaki arra érdemes valóban, valódi boldogságot hozzon az életedbe, amelynek igazából én is inkább megkeserítője voltam, s hogy ezt az országot túl nagy bánatot ne okozzon, ha elhagyod, s egy civilizáltabb, nem Ady korában megrekedt tespedt agyú bambák vezette, vagy zsebüket tömő disznók, mindenkin átgázoló szociopata sikerhajhász harácsoló mocskok és fantáziátlan, rég leszopott csontokon kérődző, vagy élősködő értelmiségiek belterjes ólmelegében magukat bebetonozó fantáziátlan szörnyetegek uralgása alatt, de valódi teljesítményekre képes, nem szeszekkel szárnyaló józan őrültekkel, vagy megélhetésért nem bűnözni kényszerülő nyomorgókkal vethetne össze sorsod, nem narkós szemetekkel találkozhatnál, hanem tisztán látókkal és látni akarókkal..........
Tovább »
Címkék: álmodozás, élet, halál, privát_eü
Egy személyes, nagyon személyes kérésem volna hozzátok. Aki olvassa e sorokat, kérem mondjon egy imát, ha nem tud gondoljon pozitívakat valakiért, aki öngyilkossággal próbál megoldani egy élethelyzetet, egy fizikai állapotot, amit egy ideje roppant nehezen visel. Mindig azt hittem kettőnk közül ő az erősebb, jóval erősebb, és elképzelni sem tudom, hogy elveszítsem. Az élet engem sem hordott a tenyerén azt hiszem ezt mondhatom, de nem tudom el tudnék-e viselni egy ekkora veszteséget.Bár évek óta csak próbálom elfogadni hogy egyre kevesebb közünk van egymáshoz, sose tudtam kitörölni magamból. Azt hiszem ilyesmi előfordul másnál is olykor. Mivel csak a fizikai állapotáról van némi elképzelésem, nem próbálom meg fejtegetni, mi lehet odabent.
Akármi is legyen, akárhányszor is éreztem úgy hogy késeket forgatsz bennem, kérlek szépen ne gyilkold meg teljesen a lelkem! Gyere haza holnap és legalább beszélgessünk, vagy legalább mondd el mi van. Úgysem beszéltünk már jó pár hete. Kérlek szépen tedd meg nekem, nem hiszem hogy túl bagy kérés lenne.
Nagyon remélem, hogy meghallgatod a kérésem és megteszed nekem. A kedves olvasóknak is köszönöm, ha megteszik a kérésemet.
Várlak, nagyon. Mindenkinek minden jót, Te pedig tarts ki kérlek!
ÜDV!
Tovább »
Címkék: élet, halál, személyes
but nowhere...
Nem tudom mit szerettél volna, hiszen arról nem akartál beszélni, mi is a baj, csak annyit mondtál hogy véged van, aztán meg fogod magad és köszönés nélkül rámcsukod az ajtót. Majd sms-ben, hogy szarok rád, hagylak megfulladni... én nem tudom, de mintha megkergült volna mindenki... és még a Gabiról sem beszéltem, nehogy felhúzd magad. Éppenséggel ő sem méltat rá, hogy mondjon nekem valamit magáról... de hát majd megszokom a teljes mellőzést is, mint már annyi mindent. az utóbbi években úgysincs más csak a folyamatos lemondás mindenről, ami még a világhoz köthetne. Istenem, úgy látszik már eleget nyavajogtam, jobb lenne ha inkább csomagolnék és eltűnnék a színről, úgyis csak kellemetlenség vagyok mindenkinek szinte. És még csak nem is csinálom azt, amit elvárnának...ejnye-ejnye... Mondjuk azt sejtettem valamennyire, hogy a heves érzelmek hamar kifúlnak, de hogy csak valami kisszerű követelőzésféle maradjon az egészből...?
Az élet, valljuk be, túl sok jóval nem ajándékozott meg, de legalább ismertem a szerelmet és annak hiányát is, és néhanap azért engedett "az egekbe látnom", olykor pedig úgy érzem már a halállal is megbarátkoztam, egyszóval ha nem ad is mást már, kiegyezem ennyivel is, sorsom egy égi tenyérbe tettem, az árnyékvilág árkain már tudod ki őrködjön énfelettem... De hiába, hogy az utolsó versek sorai csilingelnek bennem, azért jó lenne, ha nem kéne még mennem, ha jönne még, volna még jó szó szívemhez, köztetek kis időt még így-úgy lennem...
Tovább »
Címkék: élet, halál, személyes, szerelem
További halál bejegyzések a Blogteren
