Rövid leszek. Gratulálok Anreának és mondjuk pl. Zebrának! Mások
ismeretlenül való lefikázása nagyszerű dolog és emelkedett lélekre
vall. Rúgjatok belém kérlek még egyet és köpjetek is le, mert más a
véleményem!
csocsi
Egyre
biztosabbnak tűnik, hogy ez a helyzet. Nem mertem durván azzal
kezdeni, hogy nem írok jól, pedig őszintébb lett volna. De nem
hiszem, hogy sokan lennének, akik saját tehetségtelenségüket
szívesen reklámoznák. Időről-időre sorra kerül nálam ez a kérdés,
szimplán a statisztikai adatokból kiindulva. Az olvasottság ugyebár
konkrétan és nyílegyenesen mutat rá, hogy az adott blogger milyen
népszerűséggel bír. Ha ebből még levonjuk az ismerősöket, akik
esetenként változó számúak, az esetemben amúgy is nagyon szerény
szám még kisebb lesz, vagyis a helyzet még annál is rosszabb,
amennyire elsőnek tűnt.
Ha optimistábbak akarunk lenni, esetleg ráfoghatjuk
még, hogy nem jó témákról írunk, csökkentve némileg az önérzetünkön
esett csorbát, de amennyiben végigfutva archívumunkon a témák
viszonylagos sokféleségét találjuk, úgy komoly okunk van kételkedni
önmagunkban. Az ugyebár mégsem lehet, hogy semmilyen téma nem talál
érdeklődőre. Ilyenkor áll elő a fent említett helyzet, hogy
meggyőződésünkké válik saját tehetségtelenségünk. Ez van. Szerettük
volna elhinni az időnként megszólaló biztató hangokat, melyek
íráskészségünket dícsérik, végül mégis be kell látnunk, hogy ha
mindezeket papírra írtuk volna, még a papír árát se érné el, amit
használtunk volna. Az egyetlen érték, ami írásainkban rejlik, hogy
egy darab fát sem kellett kivágni hozzá, hogy ezt megtehessük.
Hölgyeim és uraim, ezennel itt és most antibloggerré nyilvánítom
magam. Elnézést kérek, hogy próbálkoztam, még fordítási kísérletet
is tettem, még halványabb sikerrel. Kívánok mindenkinek jó
szórakozást a jó bloggerekhez! Ha feldolgoztam kudarcomat, talán
még visszatérek, nem mintha számítana ez bárkinek is....
üdv!
G.
1910-ben, Őfelsége VI. Ráma király követte néhai apját, V. Rámát
Sziám trónján. A hercegek egyike, aki most Japánba érkezik tanulni,
az öccse volt, Pattanadid herceg, akinek címzetes neve Praong Chao.
Társa, tizennyolc éves, mint ő és ugyanúgy legjobb barátja is,
unokatestvére, Kridsada herceg volt, IV. Ráma király egyik unokája,
akinek címzetes neve Mon Chao. Pattanadid herceg „Kri”-nek becézte.
Kridsada herceg viszont, megadva a tiszteletet Pattanadid
öröklésben elfoglalt helyének, tiszteletteljesebben „Chao P.”-nek
szólította.
Mindkét herceg buzgón ájtatos buddhista volt. De nem
csak úgy öltöztek javarészt, mint a fiatal angol úriemberek, de a
nyelvet is tökéletes folyékonysággal beszélték. Valójában pontosan
ez volt az oka, az új király aggódott túlzott elnyugatosodásuk
miatt, amiért Japán mellett döntött egyetemi tanulmányaikhoz. Egyik
herceg sem emelt semmi kifogást, az egyetlen szerencsétlen
vonatkozás ellenére. Sziám elhagyása együtt járt Chao P. és Kri
húga elválásával.
E két fiatal szerelme egymás iránt az udvar
gyönyörűségére volt, mivel eljegyzésük Chao P. tanulmányai
végeztével előrelátott következmény volt és jövőjük biztosítva volt
minden módon. Még amikor vitorlázott is, Chao P. keserűsége olyan
intenzív volt, mintha riadót fújna egy országban, melynek szokásai
nem részesítették előnyben az efféle direkt érzelem-kifejezést.
A tengeri utazás és unokatestvére együttérzése
jelentős mértékben segítettek enyhíteni a fiatal herceg
csüggedtségén, és amikor megérkeztek meglátogatni a Matsugae
családot, Kiyoaki boldogságtól égőnek találta barna arcukat.
A hercegek tetszés szerint, szabadon követhették az
iskolai menetrendet a téli szünet kezdetéig. Bár úgy volt,
januárban kezdik látogatni az órákat, úgy döntöttek, hivatalosan
nem iratkoznak be az új félév tavaszi kezdetéig, amikorra megvolt
az esélyük, hogy akklimatizálódjanak és intenzíven tanulhassák a
nyelvet is.
Míg Matsugaéknál voltak, a hercegek két szomszédos
vendégszobát foglaltak el a Nyugati-stílusú ház második emeletén,
mely egy Chicagoból importált gőz-fűtő rendszerrel volt
felszerelve. A vacsora előtti időszak az összegyűlt Matsugae
családdal kényelmetlen volt Kiyoakinak és vendégeinek, de mikor a
három fiatalember magára maradt étkezés után, a merev formalitás
váratlanul megenyhült, ahogy a hercegek fényképeket kezdtek mutatni
az aranyozott templomokról és Bangkok egzotikus látnivalóiról.
Kiyoaki észrevette, hogy Kridsada herceg nem volt fiatalabb
unokatestvérénél, mégis megőrzött egy bizonyos gyerekes
szeszélyességet, de ő Pattanadid herceggel érzett együtt, akiben
sajátjához hasonló, álmodozó természetet érzett.
Az egyik fénykép egy szokásos látkép volt a Wat-Po
monostorról, mely a hatalmas fekvő buddha szobráról volt híres.
Mivel egy ügyes művész érzékeny színezetet vitt fel a fotóra, az
olyan volt, mintha maga a templom lett volna az ember előtt.
Pálmafák hajlottak kecsesen, levélcsoportjai gondosan színbe vésve
szemben a trópusi égbolt hátterével, melynek élénk kékje éles
kontrasztban volt a felhők tiszta fehérével. A monostor épületei
egyedülállóak voltak; elárasztották a nézőt arany, skarlát és fehér
csillogva futó napfényével. Két arany hadisten állt őrt egy arany
körvonalú skarlát kapu mindkét oldalán. Érzékenyen metszett arany
fél-dombormű kapaszkodott a templom fehér falain és oszlopok
egyfajta frízt formálni a tetején. Aztán ott volt a tető,
elrendezésével a csúcsoknak, mindegyik szintén egy bonyolult
fél-domborművel borítva aranyból és skarlátból; a kincses házból
közöttük, a hármas torony felvillanó tetői felszárnyalnak az ég
ragyogó kékjébe.
A hercegek el voltak ragadtatva a Kiyoaki tekintetében
lévő őszinte csodálattól. Aztán Pattanadid herceg beszélni kezdett;
volt valami révedező pillantás szép, széles, lejtős szemeiben,
melyek éles pillantása erősen különbözött lágy, kerek arcától.
„Ez a templom különleges számomra. Az utazás
alatt ide Japánba, gyakran álmodtam róla. Arany tetői fellebegni
látszottak az éjszakai tengerből. A hajó ment tovább, és még
amikorra az egész templom láthatóvá vált, akkor is hosszú útra volt
tőlem. Felemelkedve a hullámokból csillogott a csillagok alatt,
ahogy az újhold fénye fénylik a víz felszínén keresztül. A hajó
fedélzetén állva, összetettem kezeimet és meghajoltam felé
tisztelettel. Ahogy az álmokban történik, noha éjszaka volt és a
templom oly messze, ki tudtam venni a legkisebb részletet is az
arany és skarlát díszítésnek.
„Elmondtam Krinek ezt az álmot és azt mondtam, hogy a
templom követni látszik minket Japánba. De ő kinevetett és
azt mondta, hogy ami követ engem Japánba az nem a templom, hanem
valami egyébnek az emléke. Akkor feldühített, de most már hajlok
rá, hogy egyetértsek vele. Mindennek, ami szent, ugyanaz a lényege,
mint az álmoknak és az emlékeknek, így aztán megtapasztaljuk a
csodát, hogy amit elválaszt tőlünk idő vagy távolság, hirtelen
kézzelfogható lesz. Álmok, emlékek, a szent dolgok-mind hasonló
abban, hogy túl vannak értelmünkön. Amint, ha marginálisan is,
elválasztanak minket attól, amit megérinthetünk, a tárgy
megszentelődik; szert tesz az elérhetetlen szépségére, a rejtélyes
minőségére. Mindennek, valóban, megvan e szentség minősége, de mi
megfosztjuk tőle egy érintéssel. Milyen különös is az ember!
Érintése meggyaláz és mégis tartalmazza a csodák forrását.”
„Bizonyára nehézkesen és körülményesen fejezi ki
magát,” mondta Kridsada herceg, közbeszólva, „de amire valójában
gondol, az a lány, akit szeret otthon Bangkokban. Chao P., mutasd
meg Kiyoakinak a fényképét.”
Pattanadid herceg elpirult, de sötét bőre elrejtette a
vértolulást arcába. Látva vendége kényelmetlenségét, Kiyoaki
visszafordította a beszélgetést az előző témára.
„Gyakran álmodsz ilyesmit?” kérdezte. „Nekem van egy
naplóm rögzített álmaimról.” Chao P. szemei érdeklődve villantak
fel miközben válaszolt: „Bárcsak elég jó lenne a japán tudásom,
hogy elolvashassam.”
Kiyoaki észrevette, hogy jóllehet angolul kellett
beszélnie, mégis sikerült átadnia Chao P.-nek elragadtatását az
álmoktól, valamit, amit sose mert volna feltárni még Hondának se.
Úgy érezte egyre jobban kedveli Chao P.-t. Attól kezdve azonban a
beszélgetés megakadt, Kiyoaki pedig, észrevéve Kridsada herceg
szemében a huncut hunyorgást, hirtelen rájött mi okozza a
nehézséget: nem ragaszkodott eléggé a kép megnézéséhez, amit Chao
P. szeretett volna tőle, hogy megtegye.
„Kérlek mutasd meg az álom fotóját, ami követett téged
Sziámból,” sietett megkérni.
„A templomra, vagy a lányra gondolsz?” vetette közbe
Kridsada játékosan, mint mindig. És jóllehet Chao P. szidta ezért a
frivol, rossz szokásáért, nem volt bűnbánó. Mikor unokatestvére
végül elővette a fényképet, mohón nyújtotta ki kezét utána.
Chantrapa hercegnő a húgom. A neve azt jelenti
’holdfény.’ De rendszerint Ying Chan-nak hívjuk.”
A képre pillantva Kiyoaki meglehetősen kiábrándult
volt, hogy egy sokkal egyszerűbb fiatal lányt lát, mint akit
elképzelt. Nyugati ruhát viselt, egy fehér csipkés dresszt. Haja
egy fehér szalaggal átkötve és egy gyöngy nyakláncot hordott.
Szerénynek és mesterkéletlennek látszott. A Peers bármely tanulója
hordhatta volna egy hozzá hasonló lány képét. Gyönyörű, vállaira
eső hullámos haja a törődés jeleit mutatta. De a meglehetősen erős
szemöldökök a széles, félénk szemek fölött, az enyhén elnyílt
ajkak, mint egy egzotikus virág szirmai eső előtt – vonásai mind
eltéveszthetetlen benyomását adták a lányos ártatlanságnak, mely
nincs tudatában saját szépségének. Természetesen megvolt a maga
bája, de sokkal inkább mint egy fiatal madárfióka, teljesen
nyilvánvaló ereje a repüléshez, túl passzívan tartalmazta.
„Összehasonlítva e lánnyal,” gondolta Kiyoaki, „Satoko
százszor, ezerszer inkább nő. És nem ez az oka vajon, hogy gyakran
olyan utálatos velem-mert olyannyira nő? Ráadásul sokkal szebb,
mint ez a lány. És tudja, hogy milyen szép. Nincs, amit ne tudna,
szerencsétlen módon, beleértve, hogy milyen éretlen vagyok én.”
Chao P., látva Kiyoaki hogy bámul kedvese képére,
talán némi riadalmat érzett, hogy a fiú esetleg túlságosan vonzódik
a lányhoz, váratlanul kinyújtotta finom-csontú,
borostyánszínű kezét és visszavette azt. Ahogy ezt tette,
Kiyoaki szeme megakadt valami zöld villanáson, és első alkalommal
észrevette Chao P. gyönyörű gyűrűjét. Köve egy értékes,
négyszögletesre vágott smaragd volt. Mindkét oldalán egy pár
yaksha, harcos isten ádáz, vadállati feje volt szépen aranyba
vésve. Mindent egybevetve, ez egy roppant nagy gyűrű volt olyan
minőséggel, amit mostanáig nem észrevenni annak bizonyítéka volt,
hogy milyen kevés késztetése volt másokról tudomást venni.
„Májusban születtem. Ez a születési kövem,” magyarázta
Pattanadid herceg, enyhén zavarban ismét. „Ying Chan adta nekem
búcsúajándékként.”
„De ha valami ennyire fenségeset viselsz a Peersben,
mint ez, attól tartok utasítani fognak rá, hogy ne tedd,”
figyelmeztette Kiyoaki.
Visszahőkölve ettől, a két herceg komolyan tanácskozni
kezdett anyanyelvükön, de gyorsan észrevették nem szándékos
gorombaságukat, visszaváltottak angolra Kiyoaki kedvéért. Kiyoaki
mondta nekik, hogy beszélhet apjával, intézkedjen róla, hogy egy
biztonságos fiókjuk legyen a bankban. Miután ezt eldöntötték és az
atmoszféra még tovább melegedett, Kridsada herceg egy kis fényképet
húzott elő saját kedveséről. Majd mindkét herceg nógatta Kiyoakit,
tegye ugyanazt.
„Japánban nem vagyunk hozzászokva, hogy képeket
cseréljünk,” mondta meggondolatlanul, fiatalos hiúságtól
ösztönözve. „De be fogom mutatni nektek a közeljövőben.” Nem volt
bátorsága megmutatni nekik a képeket Satokoról, melyek megtöltötték
az albumot, amit kora gyerekkora óta őrzött.
Hirtelen derengeni kezdett Kiyoaki számára, hogy noha
jóképűsége egész életében dícséretet és csodálatot gerjesztett,
nemsokára eléri a tizennyolc éves kort a családi birtok nyomasztó
keretei között anélkül, hogy Satokon kívül egyetlen barátnője is
lett volna.
Satoko pedig ugyanannyira volt ellenség, mint bármi
más; távol volt tőle, hogy ő legyen az ideális nő, édesség és
vonzás megtestesülése, amit a két herceg csodálhatott volna.
Kiyoaki érezte növekvő haragját a számos frusztrációval szemben,
melyek bekerítették. Amit valamennyire becsípett apja mondott azon
az „esti sétán”-bár tónusa nagyon kedves volt-most visszatekintve
burkolt gúnyolódásnak tűnt.
Éppen azok a dolgok, amikről méltóságérzete miatt nem
vett tudomást mostanáig, váratlanul hatalmat nyertek hozzá, hogy
megalázzák őt. Ezekkel a trópusokról jövő eleven fiatal hercegekkel
kapcsolatban minden -barna bőrük, a szemükben villanó férfiasság,
hosszú, vékony, borostyánszínű ujjaik, már oly tapasztaltak az
ölelésekben-mindez kigúnyolni látszott Kiyoakit: „Micsoda? A te
korodban, egyetlen szerelmi kaland sem?”
Érezve, hogy egyensúlya elpárolog, Kiyoaki,
eleganciája és zárkozott magatartása maradékaival sietősen mondta,
„Be fogom nektek mutatni a közeljövőben.” De hogy rendezi el a
dolgokat? Hogy vágjon fel Satoko szépségével külföldi barátai
előtt? Mert éppen az azt megelőző napon, hosszú hezitálás után,
Kiyoaki végül egy vadul sértő levelet küldött Satokonak.
Minden mondat abban a levélben, melynek előre
megfontolt sértéseit kidolgozta és átdolgozta a legalaposabb
gondossággal, még eleven volt elméjében. Kezdésként ezt írta: „Nagy
sajnálattal mondom, hogy arcátlanságod irányomban e levél
megírására kényszerít.” E kurta kezdés után folytatta:
Mikor arra gondolok, milyen gyakran ajándékoztál meg ezekkel az
értelmetlen rejtvényekkel, megtagadva bármely kulcsot azért, hogy
komolyabbnak tűnjenek, mint valójában, zsibbadtság csap le eme író
ecsetet tartó kezemre, amíg el nem sorvaszt. Nincs kétségem afelől,
hogy érzelmi hóbortjaid vittek rá, hogy ezt tedd velem. Nem volt
semmi tapintat eljárásodban, nyilvánvalóan nem bármiféle vonzalom,
egy nyoma sem a barátságnak. Mélyen gyökerező motivációk vannak
megvetésre méltó viselkedésedben, melyekre vak vagy, de amelyek
vezetnek téged egy cél felé, ami túl nyilvánvaló. De az illendőség
tiltja nekem, hogy bármi továbbit mondjak.
De minden erőfeszítésed és cselszövésed mostanra
puszta hab lett a hullámokon. Mert én, bár boldogtalan voltam
egykor, már túlhaladtam az élet egy mérföldkövén, egy átmenet,
melyért, bármennyire indirekt, hálával tartozom neked. Apám
meginvitált, menjek vele egyik kalandozására a Meleg Negyedbe, és
már átléptem egy akadályt, amit minden férfinak át kell. Hogy
őszinte legyek, egy gésával töltöttem az éjszakát, akit apám
választott nekem. Semmiség, csak azon gyakorlatok egyike a
gyönyörben, amit a társadalom szentesít a férfiak számára.
Elég szerencsés módon, egyetlen éjszaka elegendő volt,
hogy egy teljes változást idézzen elő bennem. Korábbi feltevéseim a
nőkről összetörtek. Megtanultam úgy nézni egy lányra, mint egy
gömbölyded, buja kis állatra, egy hitvány játékszerre. Ez az a
csodálatos felfedezés, ami apám társadalmában megtalálható. Nem
lévén szimpatikus attitűdje a nők irányában addig az éjjelig, most
már teljesen helyeslem azt. Minden idegszál a testemben azt mondja
nekem, hogy apám fia vagyok.
E ponton talán úgy érzed, hogy gratulációt várok, hogy
végre kinőttem a halott, ósdi nézeteit a Meiji érának
felvilágosultabbakat részesítve előnyben. Talán lenézően nevetsz, a
meggyőződés biztonságában, hogy vágyam fizetett nőkre csak arra fog
szolgálni, hogy fokozza nagyrabecsülésemet a tiszta hölgyek iránt,
mint te magad. Nem! Hadd ábrándítsalak ki bármi efféle
elképzelésből! Mivel azon az éjjelen (megvilágosodás fejezi ki
pontosan) áttörtem mindezeken a sztenderdeken egy területre, ahol
nincsenek korlátozások. Gésa, vagy hercegnő, szűz, vagy
prostituált, gyári munkás, vagy művész-nincs semmiféle különbség.
Kivétel nélkül minden nő hazug és „semmi más, csak egy gömbölyded,
buja kis állat.”
Minden más csak smink és ruha. És azt kell
mondanom,
hogy úgy látlak, mintha éppen olyan lennél mint az összes többi.
Kérlek hidd el, hogy a gyengéd Kiyo, akit oly édesnek, oly
ártatlannak, oly képlékenynek tartottál, elment
örökre.
A két herceg bizonyára némileg visszahőkölt, mikor Kiyoaki egy
váratlan jó éjszakátot mondott és kisietett szobájukból elég korán
este, noha mosolyogva betartotta mind a szokásos illemszabályokat,
melyek egy úriembertől elvárhatók, mint hogy ellenőrizte,
ágyneműjük korrektül el van-e rendezve, érdeklődött bármi további
szükségletük után, végül pedig visszavonult a rituális
udvariasságokkal.
„Miért van az, hogy ilyen esetekben soha nincs senki,
akire számíthatnék,” morogta magának Kiyoaki, ahogy elmenekült a
hosszú folyosón át, ami visszavezetett a főépülethez a Nyugatitól.
Hondára gondolt, de az ő akkurátus kívánalmai a barátságtól elvetni
kenyszerítették ezt a lehetőséget.
Az éjszakai szél üvöltött az átjáró ablakaiban,
halvány lámpásainak sora a távolba nyúlt. Hirtelen megijedt, hogy
valaki esetleg láthatja és csodálkozhat futásán és hogy ennyire
kapkodja a levegőt, megállt, és könyökeit a díszes ablakkereten
nyugtatva úgy tett, mintha kifelé bámulna a kertbe, kétségbeesetten
próbálva rendezni gondolatait. Az álmoktól eltérően a valóságot nem
volt olyan könnyű manipulálni. Ki kellett eszelnie egy tervet. Ez
nem lehetett semmi homályos és bizonytalan; olyan határozottan
szilárdnak kellett lennie, mint egy ágyúgolyó, és amivel biztos és
azonnali a hatás. Ránehezedett saját gyengeségének érzete, és a
szoba melegsége után, amit éppen elhagyott, a hideg folyosó
borzongatta.
Homlokát a szélverte üvegnek nyomta és kipillantott a
kertre. Nem volt Hold aznap este. A sziget és a juhar-domb mögötte
egy tömeget alkotott a sötétségben. A folyosói lámpák halvány
fényében ki tudta venni a széltől fodrozódó felszínét a tónak.
Hirtelen elképzelte, hogy az alligátor-teknősök nyújtogatják
fejüket ki a vízből és felé néznek. A gondolatra elborzadt.
Ahogy visszatért a főépületbe és mászta volna meg a
lépcsőket szobájához, összetalálkozott oktatójával Iinumával és
nagyon hűvösen nézett rá.
„Őfenségei már visszavonultak éjszakára, uram?”
„Igen.”
„A fiatalúr is vissza kíván vonulni?”
„Tanulnivalóm van.”
Iinuma huszonhárom éves volt és utolsó éves az esti
iskolában. Valójában, valószínűleg éppen visszatért órájáról, mivel
néhány könyv volt egyik karja alatt. Fiatalnak lenni és
virágkorában úgy tűnt nincs más hatással rá, mint hogy
jellegzetesen melankólikus tekintete elmélyült. Óriási sötét
rakománya elbátortalanította Kiyoakit.
Mikor a fiú visszatért szobájába, nem törődött vele,
hogy begyújtsa a kályhát, hanem járkálni kezdett nyugtalanul,
felvetve terv után tervet.
„Bármit teszek, gyorsan kell tennem,” gondolta. „Már
most túl késő? Valahogy, a nagyon közeli jövőben be kell mutatnom a
hercegeknek egy lányt, aki a leggyengédebb időszakban van velem,
mikor éppen elküldtem neki ezt a levelet. Ráadásul oly módon kell
csinálnom, hogy ne okozzon pletykát.”
Az esti újság, amit nem volt ideje elolvasni, a széken
hevert. Minden ok nélkül, Kiyoaki felvette és kinyitotta. Egy
Kabuki darab hirdetésén akadt meg a szeme a Császári Színházban, és
hirtelen elkezdett dörömbölni a szíve.
„Ez az. El fogom vinni a hercegeket a Császári
Színházba. Ami pedig a levelet illeti, még nem érkezhetett meg,
mivel csak tegnap küldtem el. Még van remény. A szüleim nem
engednék meg, hogy Satoko velem menjen egy darabra, de ha
véletlenül találkozunk, azzal semmi gond nem lehet.”
Kiyoaki rohant ki a szobából és le a lépcsőn a
főbejárat melletti szobába, ahol a telefon volt. Mielőtt bement
azonban, óvatosan Iinuma szobájának irányába nézett, mely
fénycsíkokat bocsátott ki. Bizonyára tanult.
Kiyoaki felvette a kagylót és megadta a számot az
operátornak. Szíve kalapált; szokásos közönye el volt söpörve.
„Hello, Ayakura rezidencia? Beszélhetnék kérem Satoko
kisasszonnyal?” kérdezte Kiyoaki, miután egy öreg nő ismerős hangja
válaszolt. A távoli Azabuból, hangja bizonyos bosszúságot fejezett
ki, noha kínzóan udvarias maradt.
„Az ifjú Matsugae úr, azt hiszem? Szörnyen sajnálom,
de nagyon késő van, attól tartok.”
„Satoko kisasszony lefeküdt?”
„Nos, nem, nem hiszem, hogy visszavonult volna
már.”
Miután Kiyoaki nem tágított, Satoko végül a telefonhoz
jött. Meleg, tiszta hangját hallva roppantul megörült.
„Kiyo, mit akarsz az éjszaka ezen órájában?”
„Nos, hogy őszinte legyek, tegnap küldtem neked egy
levelet. Most meg akarlak kérni valamire. Mikor megérkezik, kérlek,
akármit csinálsz, ne nyisd ki. Kérlek ígérd meg, hogy egyenesen a
tűzbe dobod.”
„Nos igazán, Kiyo, nem tudom miről beszélsz. . .”
Satoko kétségtelenül nyugodt hangjában valami azt mondta
Kiyoakinak, hogy szőni kezdte szokásos hálóját kétértelműségekből.
Hangja pedig e hideg téli éjjelen oly meleg és érett volt, mint egy
sárgabarack júniusban. Türelmetlenül azt mondta, „Tudom, hogy nem.
Így csak kérlek figyelj és ígérd meg! Mikor megjön a levelem, dobd
a tűzbe azonnal anélkül, hogy kinyitnád, kérlek!?”
„Értem.”
„Megígéred?”
„Rendben van.”
„Most pedig van még valami, amit kérni akarok tőled .
. .”
„Ez úgy tűnik a kérések éjszakája, nemigaz, Kiyo?”
„Megtennéd ezt nekem: szerezz jegyeket a darabra a
Császári Színházba holnaputánra magadnak és cselédednek.”
„Egy darab . . . !”
A váratlan hallgatás a vonal másik végén megijesztette
Kiyoakit, hogy Satoko esetleg visszautasítja, de aztán rájött, hogy
sietségében valamiről meglfeledkezett. Az Ayakurák jelen
körülményeit figyelembe véve, egy pár jegy ára, két yen ötven sen
darabonként, teljes mértékben extravaganciát jelentene.
„Nem, várj, bocsáss meg. Én fogom küldeni a jegyeket
nektek. Ha üléseitek a mellettünk lévők lennének, az emberek
esetleg beszélnének, de úgy fogom rendezni, hogy valahol a közelben
legyenek. Jut eszembe, a két sziámi herceggel megyek.”
„Milyen kedves tőled, Kiyo! Tadeshina el lesz
ragadtatva, biztos vagyok benne. Szeretnék menni,” mondta Satoko,
nem téve erőfeszítést rá, hogy gyönyörűségét elrejtse.
Kérdezed gyakran, amire
általában nem tudok mit mondani. Nem tudom, hogy vagyok... Milyen
az, amikor az ember sehogyse nincsen. Persze van, de csak úgy bele
a világba, szándék, akarat nélkül, vágyait jó mélyre lenyomva, hogy
már ne is látszódjanak, többnyire csak fekszik, sokszor alszik és
mintha teljesen kioperálták volna belőle a mozgató-rugót, leginkább
tartózkodik mindenféle aktivitástól. Ettől megkímélik az ismerősök
is, akik a legritkább esetben invitálják. Gondolkodni meg szinte
nem mer, mert abból csak a baj van, mert ha még látná is állandóan,
amiben már nem lesz része soha, és mi az, amire egyáltalán esélye
van, az olyan elkeserítő lenne, hogy akkor meg csak a minél
gyorsabb és fájdalommentesebb önkivégzési módszereken agyalna.
Inkább elfojt, elnyom, nem gondol rá. Így legalább csak ébredni
szokott arra, hogy valamiért sír, éber állapotban sikerül
elkerülnie. Nem tudom, meddig lehet elkerülni, hogy az élet hiánya
ne legyen egyenlő a halállal. Meddig lehet halott vágyakkal
létezni, vetített képként a való világban.
Hagyjuk! Elnézést maroknyi olvasómtól, hogy már megint ilyesmiről
irkáltam!
De ha egyszer ez a nyomorom...nem igaz?
Üdv!
G.
Kettébe tört frissen sült
cipóként gőzölgő nappal után szent szürke tehenek lélegzetéről
merengve bámultam a hordalékot sebesen tovasodró zöld Dunát a
bejárat előtti néhány négyzetméteren fel-alá járkálva cigit cigi
után gyújtva várva, valaki hátha befut, de csak Király Tamás
csontváz- vagy madárijesztő alakja érkezett, aki az utóbbi húsz
évben majdnem mindenhol ott volt, ahol én is, valószínűleg mindig,
mindenhol ott van, ami azért fárasztó lehet. Félóra után beláttam,
nem lesz itt senki, akivel ismeretség révén szóba állhatnék, a
csajok meg nem tetszettek, bár volt egy figyelemre méltó nőcske,
akiről nem tudtam eldönteni, hogy szűznek öltözött kurva, vagy
éppen fordítva, mindenesetre nyilvánvaló volt, hogy nem szólítom
meg. Lassacskán megérkezett a Müller, aztán a Bárdos, és jóval
később, úgy a második zenekar környékén majdnem visszalökött a
terembe (az ajtóban álltam) Soma, akiről tíz percen belül
nyilvánvaló volt, hogy picsa részeg, vagy csak picsa, mert
fejhangon lazán beénekelte a termet, ami nem lett volna akkora baj,
mert jót derült rajta más is, ha nem teszi ugyanezt koncert közben
is, amire Müller is a tenyerébe rejtette az arcát. Két Joy Division
szám között elég hülyén veszi ki magát a jazzos improvizálás.
Szegény biztos azt hitte, hogy jófej, pedig ő már csak
megasztárszűri tag lesz nekem, és nem áll jól neki az andergrand
szerep. Szomorú ez, de hát ilyen kurva-ország a miénk. De néhány
szót azért a zenéről is:
a holland Joy Division imitátor banda, akikért valamiért nagyon oda
vannak, nos engem nem hatott meg. Erősen gondolkoztam, hogy én
vagyok-e ilyen mizantróp, megkeseredett faszkalap, de aztán a végén
kaptam meg a választ. Szóval, akit érdekel, nézze meg a youtube-on.
A második holland zenekar valahonnan a 60-as,70-es évekből jött
szerintem, bár tagadhatatlanul voltak húzós részek benne, az énekes
túl "jófej" volt, a zene meg túl hangos, nekem. J.D.Isolated néven
jött éjfél után, de még éppen a tűréshatáromon belül, ami az aznapi
várakozásomat illeti, a magyar csapat. Amikor Szakcsi bácsit
megláttam a színpadon, nem is tudtam mire gondoljak. Azért bíztam
benne, hogy valami jó jöhet még, ha már maradtam. Az egyszem Müller
Péteren kívül sajnos nem tudom kik voltak a többiek, amiért
elnézést kérek. Az első szám nem tudom mi volt, de épphogy haza nem
indultam. Aztán még egy, még egy, Love Will Tear Us Apart, aztán
jött az Atrocity Exhibition, ami már eléggé felcsigázott, majd a
Passover olyan szinten bejött, hogy rájöttem, nem velem volt a baj
az első zenekarnál. Müllerék kicsit átvariálták a számokat, de
olyan új arcot adtak néhánynak, hogy amikor lenyomták pl. a Here
are the young men-t, az frenetikus hatással volt rám. Egyszerűen
félelmetes volt. Úgy meséltem, ha sírós lennék, elsírtam volna
magam. Igen, az volt számomra a nap vége, a takarodót megfújták
bennem. Vártam még egy-két számot, de a katarzison már túl voltam,
úgyhogy nem erőltettem tovább a maradást.
Nem tudom felvette-e valaki, de jó lenne mégegyszer meghallgatni
azt a néhány nagyon jó darabot. De ha nem, hát ez is megvolt. Ahhoz
képest, hogy már nem is kéne lennem, nem is rossz.
Nemigaz?
G.
Egy este tíz nappal később úgy esett, hogy Matsugae márki a
szokásosnál korábban ért haza és így Kiyoaki együtt vacsorázott
mindkét szülőjével, ami nagyon ritkán történt meg. Mivel a márki
kedvelte a nyugati ételeket, a vacsora a Nyugati-stílusú ház kis
ebédlőjében lett felszolgálva, és ő maga ment le a boros-pincébe
kiválasztani a bort. Magával vitte Kiyoakit mert sokmindenre képes
volt, hogy kifejthesse jellegzetességeit a különféle boroknak,
melyek a pincét megtöltő polcok bölcsőiben nyugodtak. Apja annak
magyarázatával folytatta, melyik bor melyik ételhez illik, melyik
bor az, amit a Császári Család egy tagjának látogatása alkalmával
szolgálnának fel, és így tovább, mindvégig sugárzóan boldogan. A
márki sosem látszott olyan boldognak, mint amikor efféle
haszontalan tudást osztott meg.
Mialatt aperitívjeiket kortyolták, anyja, aki fiatal
sofőrjével két nappal azelőtt Yokohamába autózott, a bevásárló
körutat úgy mutatta be, mintha az egy óriási jelentőségű esemény
lett volna.
„Egyszerűen megdöbbentem, hogy bámultak az emberek
nyugati ruháimra, és éppen Yokohamában minden hely közül! Néhány
koszos kisgyerek éppenséggel a kocsi után szaladt azt kiabálva,
’Külföldi hölgy! Külföldi hölgy!’”
Apja megkísérelt valamit a hatás kedvéért, mégpedig
hogy azon gondolkodott, elviszi magával Kiyoakit a Hie hadihajó
vízre bocsájtására, de úgy beszélt, mintha előre eldöntött
következmény lett volna, hogy fiát ez nem érdekelné.
Ezen a ponton, mindkét szülő elveszetten keresett
valami életképes beszédtémát és kezdtek belezavarodni,
kényelmetlenségük még Kiyoakinak is nyilvánvaló volt. Valahogy
azonban végül alkalmas témára leltek Kiyoaki Otachimachijában, a
jövendölő rituáléban, ami három évvel korábban történt, mikor
tizenöt volt.
Az ősi szertartás a holdnaptár szerinti tizenhetedik
napjára esett augusztusnak. Egy nagy, fából készült tálat töltöttek
meg vízzel, amit kiraktak a kertbe, hogy a Hold tükörképét elfogja,
és megfelelő felajánlásokat tettek. Ha az ég borult volt ezen az
augusztusi éjjelén tizenötödik évének, balszerencse szegődött
nyomába a fiúnak, aki a tál előtt állt, élete végéig.
Ahogy szülei beszélgettek, a helyszín élénken Kiyoaki
eszébe jutott. Szüleivel az oldalán, hakamájába,
szoknyanadrágba öltözve, és a családi címerrel ékesített kimonóba,
ott állt a harmat-áztatta tisztás közepén, előtte az új, vízzel
töltött tál, és egy ciripelő rovarkórus csengett füleiben.
A fák, melyek körülvették az éppen elsötétült kertet,
a lépcsőzetes tetői magának a kastélynak, túl, talán a juhar-dombon
is-mindennek tükröződése, és még több, rögzült egy szaggatott
körvonalban, belesűrítve a víz körébe, amit a tál szegélye
definiált. Az a világos ciprusfa szegély, egy határrá vált, ahol ez
a világ végződött és egy másik kezdődött. Mivel tizenötödik évének
e szertartása élethosszig tartó szerencséjét határozta meg, Kiyoaki
úgy érezte, magát a lelkét, meztelenül, állították oda a nedves
fűre. A tál fa oldala fejezte ki külső énjét; a vízkorong, melyet
fordítva határoztak meg, fejezte ki belsőjét.
Mindenki csendben volt, így a rovarok hangjai végig a
kerten megtöltötték füleit, mint soha azelőtt. Komolyan bámult a
tálba. A víz benne elsőre sötét volt, beárnyékolt a felhőktől
sűrűn, mint az öszegyűlt hínár. Egy pillanattal később a hínár
hullámzani látszott, és azt gondolta egy halvány, izzó fényt látott
elborítani a vizet, de aztán elhalványult. Nem emlékezett rá meddig
is várhatott utána. Aztán egyszerre csak a fekete víz a tálban,
mely áthatolhatatlanul sötétnek tűnt, kitisztult, és egyenesen a
közepében a telihold egy parányi képe fénylett.
Mindenki örömkiáltásokban tört ki, anyja pedig,
mindeddig merev volt, nagyon megkönnyebbült és rázni kezdte
legyezőjét, hogy elhajtsa a szoknyája körül hemzsegő
szúnyogokat.
„Ó, én annyira örülök! Most már szerencsés élete lesz
a fiúnak, ugye?” mondta.
Aztán Kiyoakinak gratulált minden jelenlévő.
De még mindig érzett egy bizonyos ijedtséget. Nem
tudta rávenni magát, hogy felnézzen az égre, magára a Holdra, a
vízben lévő kép eredetijére. Inkább lefelé nézett a tálba továbbra
is és a vízre, amit ívelt oldala tartalmazott, legbensőbb énje
tükörképe, melybe a Hold, mint egy arany kagyló, oly mélyen
belemerült. Arra a pillanatra megragadta a mennyeit. Csillogott,
mint egy arany pillangó csapdába esve lelke hálóiban.
Mégis, gondolta, elég jók voltak ezek a hálók, hogy
megőrizzék azt? Elkapva egyszer, a pillangó nem csúszik-e ki
hamarosan és repül-e el? Tizenöt évesen már félt elvesztésétől.
Jelleme már majdnem kialakult, és minden diadala e félelmet hozta
ébredésével. Elérve a Holdat, mennyire ijesztő lehet az élet egy
világban nélküle. A súlya egy ilyen félelemnek! Még ha e Hold semmi
mást, csak gyűlöletet keltett is benne.
Mert még a trivialitásában is egyetlen kártyalap
hiányának a pakliból, a világ rendje elkerülhetetlenül félresiklik.
Olyasvalaki számára pedig, mint Kiyoaki, a legkisebb inkongruitás
felveszi arányait egy órának, amit egy fogaskerekétől
megfosztottak. Univerzuma rendje összeomlik és rémítő sötétségben
csapdába esve találja magát. Az elveszett kártyalap, önmagában
értéktelen, az ő szemében magára öltené jelentőségét egy koronának,
mely fölött rivális igénylők vannak egy küzdelembe zárva, ami
krízisbe taszítaná a világot. Érzékenysége eképp minden előre nem
látható esemény kegyelmére van bízva, bármennyire triviális, és
neki nincs kéznél védelme.
Ahogy visszagondolt Otachimachijára, arra az augusztus
17-iki éjszakára három éve, hirtelen megremegett a felismeréstől,
hogy Satoko valahogy bitorolja gondolatait.
Abban a pillanatban, Kiyoaki megkönnyebbülésére, a
pincér lépett be semleges hakamájában Sendai selyem suhogásával
bejelenteni, hogy a vacsora elkészült. Kiyoaki és szülei az
ebédlőbe mentek, mindnyájan szemben ülve egy hellyel, amit a
családi címerrel díszített finom angol porcelán borított.
Kiyoakinak kora gyerekkora óta el kellett viselnie apja unalmas
leckéit a nyugati asztali szokásokról. Úgy volt, hogy anyja sosem
szokott hozzá a nyugati étkezési módhoz, apja pedig még mindig
annak az embernek a hivalkodásával viselkedett, aki lelkesen
igyekszik otthon lenni külföldön, így aztán ő volt az egyetlen, aki
természetesen evett és nyugalomban.
Mikor a leves megérkezett, anyja nem vesztegette az
idejét egy új téma felhozatalában az ő nyugodt hangján.
„Tényleg, Satoko nagyon elgyötört lehet. Csak ma
reggel fedeztem fel, hogy az Ayakurák futárt küldtek az ő
visszautasításával. Egy ideje pedig mindenkiben azt a határozott
benyomást kelti, hogy úgy döntött elfogadja.”
„Már húsz éves, ugye?” felelte apja. „Ha továbbra is
ilyen elutasító lesz, még úgy találja magát vénlányként maradva.
Magam is aggódtam miatta, de mit tehet az ember?”
Kiyoaki csupa fül volt, ahogy apja következetesen
folytatta. „Tűnődtem, mi baja lehet? Vagy úgy gondolták a fiú
rangban túlságosan alatta áll? Nem számít milyen nemesi család
voltak valaha az Ayakurák, jelenlegi szerencséjük aligha engedi meg
nekik, hogy kikosarazzanak egy ilyen fiatalembert, aki előtt fényes
jövő áll a Belügyminisztériumban. Örülniük kéne neki, ugye, anélkül
hogy firtatnák miféle családból jött?”
„Pontosan így érzem. És ezért nem vagyok hajlandó
csinálni semmi egyebet, hogy segítsek a lánynak.”
„Jóllehet mostanra sokkal tartozunk nekik azért, amit
Kiyoakiért tettek. Kötelességemnek érzem, hogy segítsek nekik
felépíteni a család szerencséjét újra. De mit tehetünk azért, hogy
találjunk egy kérőt, akit a lány elfogadna?”
„Vajon létezik ilyen ember?”
Ahogy hallgatta, Kiyoaki hangulata emelkedett.
Rejtvénye megoldódott. „Kiyo, mit tennél, ha egyszercsak nem lennék
itt többé?” kérdezte Satoko. Egyszerűen az akkor kérdéses házassági
ajánlatra célzott. Abban az időben hajlott rá, hogy elfogadja, de
célzást tett rá, hogy érdekli Kiyoaki reakciója. Most, tíz nappal
később, anyjától bukkant fel, hogy hivatalosan visszautasította. Az
ok pedig, amiért csinálta, világos volt számára. Azért tette, mert
szerelmes volt Kiyoakiba.
Ezzel pedig eltűntek a felhők horizontjáról. Nem
szorongatták többé az aggodalmak. A víz a pohárban tiszta volt
ismét. Tíz napra ki volt zárva a kicsi, békés szentélyből, ami
egyetlen menedéke volt. Most azonban visszatérhetett és nyugodtan
lélegezhetett.
Kiyoaki élvezte a heveny boldogság ritka pillanatát,
egy boldogságot, ami kétségkívül víziója tisztaságának
visszanyeréséből fakadt. A kártya, amit szándékosan elrejtettek,
most megjelent újra a kezében. A pakli teljes volt. És ismételten
csupán egy csomag kártya volt. Boldogsága tisztán és háborítatlanul
sugárzott. Egy pillanatra végülis, Kiyoakinak sikerült megtörnie
érzelmei szorítását.
Matsugae márki és márkiné azonban még mindig egymásra
néztek az asztal fölött, érzéketlenségük vakká tette őket még arra
is, ami olyan nyilvánvaló volt, mint fiuk hirtelen boldogság
rohama. A márki szembesült felesége arcának klasszikus
melankóliájával, ő pedig, a maga részéről, az övé durvaságával. A
tettek emberéhez illő vonások alig észrevehetővé váltak a tétlen
élet rombolásától, ami szétáradt bőre alatt.
A szülei beszélgetésében feltérképezett látszólagos
egyenetlenségek ellenére, Kiyoaki végig tudatában volt egy
határozott rituálé pontos betartásának; úgy zajlott, mint a sinto
szertartás, melyben az isteneknek ajánlanak egy ágat a szent
szakaki fáról, egy szertartás, melyben a kántálás minden szótagát
pedánsan ejtik ki és minden fényes ág gondosan van kiválasztva.
Kora gyerekkora óta Kiyoaki számtalanszor megfigyelte
a rituálét. Nincs égető krízis. Nincs viharos szenvedély. Anyja
pontosan tudta mi következik. A márki tudta, hogy felesége tudja.
Arckifejezésük üres, előre tudástól ártatlan, siklottak a patakban,
mint ágak kéz a kézben kék eget és felhőket tükröző tiszta vizeken,
az elkerülhetetlen merülés felé a vízesések teteje felett.
Ahogy az előre látható volt, a márki befejezetlenül
otthagyta vacsora utáni kávéját és fiához fordult. „Most pedig,
Kiyoaki, mit szólnál egy parti billiárdhoz?”
„Nos, akkor, bocsáss meg,” szólt a márkiné.
Kiyoaki azonban olyan boldog volt ma este, hogy az
efféle kitalálósdi a legkevésbé sem idegesítette. Anyja visszatért
a főépületbe ő pedig apjával a billiárd szobába ment. Angol stílusú
tölgy faburkolatával, portréja Kiyoaki nagyapjáról, és hatalmas
térképe olajjal festve, ábrázolva az Orosz-japán háború tengeri
ütközeteit, ezt a szobát nagyon megbámulták a látogatók. Sir John
Millais egyik tanítványa, Gladstone-portréjáról volt híres,
készítette a hatalmas arcképet Kiyoaki nagyapjának, Japánban
tartózkodása alatt. Most pedig nagyapja alakja sejlett fel
szertartási öltözékben az árnyékok közül.
A kompozíció egyszerű volt, de a művész a jártasság
egy magas fokát mutatta be idealizálás és realista keménység
megfelelő elegyítésével, hogy olyan hasonlóságot érjen el, ami
kifejezi nem csak a rettenthetetlen arckifejezést, ami egy
Restaurációs főnemestől elvárható, de azokat a személyesebb
vonásokat, melyek a család számára drágák, le egészen a
bibírcsókokig arcán. Házi szokás szerint, valahányszor új cseléd
érkezett Kagoshima ősi provinciájából, elvezették a kép előtt, hogy
tisztelettel adózzon. Nagyapja halála előtt néhány órával, noha a
billiárd-szoba üres volt és valószínűtlen, hogy a kép zsinórja
olyan vásott lett volna, a portré a földre hullott egy robajjal,
mely visszhangzott keresztül a házon.
A szoba három, olasz márvány rétegekkel borított
asztalt tartalmazott. Noha a három-golyós játékot a Kínai háború
idején mutatták be, soha senki nem játszotta a Matsugae
billiárd-szobában; Kiyoaki és apja négyest szokott. A komornyik már
elhelyezte a piros és a fehér golyókat az asztalon a megfelelő
rendben és most nyújtott egy dákót mind a márkinak, mind fiának.
Kiyoaki lenézett az asztal felszínére, miközben dákója végét
megdörzsölte a vulkáni hamuból préselt olasz krétával. A piros és
fehér elefántcsont golyók mozdulatlanul hevertek a zöld posztón,
mind egy kerek árnyékot vetett, mint egy kagyló, egy bizonytalan
behatoló mozdulatot téve a nyílásba. A leghalványabb érdeklődést
sem keltették benne. Az volt az érzése, hogy egyedül áll egy
ismeretlen utcában mikor legfényesebb a nappal és váratlanul
szemtől szembe találja magát ezekkel a fura formákkal, melyek
minden értelemtől mentesek.
A márkit mindig nyugtalanította az unalom fia csinos
arcán. Kiyoaki amennyire boldog volt ma este, tekintete olyan tompa
volt. „Tudtad,” kérdezte apja, megütve egy témát a beszélgetéshez,
„hogy két sziámi herceg jön Japánba a Peers Iskolába?”
„Nem.”
„Mivel a te osztályodban lesznek, megkérhetjük őket,
hogy maradjanak nálunk néhány napra. Említettem a
Külügyminisztériumban. Ez egy ország, mely nagy lépéseket tett
újabban. Eltörölték a rabszolgaságot, vasútvonalakat építettek és
így tovább. Fontos, hogy ezt tartsd a fejedben, mikor velük
foglalkozol.”
Apja felállt a lökéshez. Kiyoaki mögötte állt és
figyelte ahogy meghajol, mint egy kövér leopárd, csavargatva
dákóját vad arckifejezéssel. Boldogság-érzete és egy rejtélyes
trópusi föld képe keveredett elméjében egy lágy koccanással, ahogy
számára megjelent a piros és fehér elefántcsont golyók érintkezése
az asztalon. Majd pedig áradó jókedve, mely olyan absztrakt volt,
mint egy tiszta kristály, hirtelen a trópusi dzsungel extravagáns
zöldjét öltötte magára.
A márki ügyes billiárdjátékos volt, és Kiyoaki sosem
volt kihívás számára. Miután mindketten elvégezték az első öt
lövést, apja hirtelen elfordult az asztaltól a javaslattal, amit
Kiyoaki régóta várt. „Azt hiszem járok egy kicsit. Mit szólnál
hozzá?”
Kiyoaki nem felelt. Apja akkor egy teljesen váratlan
ajánlatot tett: „Eljöhetnél velem csupán csak a kapuig, nem? Úgy,
ahogy gyerekkorodban szoktad.”
Megdöbbenve, Kiyoaki sötét, villámló szemekkel fordult
apja felé. Mindenesetre, a márki egy ponttal Kiyoaki fölött állt
meglepetésre.
Apja szeretője az egyik, éppen csak a kapun kívüli
házban volt elszállásolva. A másik kettőt európai családok
bérelték. Minden háznak volt egy hátsó kapuja a sövényben, ami
elválasztotta a Matsugae birtoktól. Az európai gyerekek szabadon
használhatták ezt a lehetőséget és minden nap a birtok földjén
játszottak. Az egyetlen kapu, melyen zár volt és rajta rozsda-a
szeretője háza mögötti kapu volt.
A főépület bejárati ajtajától a főkapuig fél mérföld
volt az út. Mikor Kiyoaki gyerek volt, apja kézen fogta és a kapuig
sétált vele útban szeretőjéhez. Ott elváltak, egy szolgáló pedig
visszavitte Kiyoakit.
Mikor apja üzleti útra ment, mindig a kocsit
használta. Mikor gyalog hagyta el a házat, eképpen célja mindenki
számára nyilvánvaló volt. A csatlakozás apjához ezen alkalmakkor
mindig kínos volt Kiyoakinak. Mialatt valami naív gyermekkori
ösztön arra sarkallta, hogy visszatartsa apját anyja kedvéért,
saját reménytelenségének realizálása keserű frusztrációt kavart fel
benne. Anyja persze egyáltalán nem örült Kiyoaki csatlakozásának
férjéhez ezen esti sétákon. De minél inkább nehezményezte, férje
annál jobban ragaszkodott hozzá, hogy elvigye Kiyoakit kézen fogva.
Kiyoaki gyorsan leleplezte apja titkolt vágyát, hogy cinkosává
tegye anyja elárulásában.
Ez a séta azonban, egy hideg novemberi éjjelen, valami
egészen új volt. Ahogy apja felöltötte a komornyik nyújtotta
nagykabátot, Kiyoaki elhagyta a billiárd-szobát, hogy hozza az
egyenruha kabátját fém gombokkal, amit iskolában viselt. Mint
mindig, a komornyik az ajtóban várakozott a szokásos megjelenésével
bíbor kreppbe burkolózva; aztán követte urát a szokásos tíz lépés
távolságból.
A Hold fényes volt, és a szél nyögött a fák ágain át.
Noha apja nem vette a fáradságot, hogy visszapillantson Yamada, a
gondnok kísérteties figurájára, Kiyoaki eléggé érdekelt volt hozzá,
hogy vállai fölött egynél többször nézzen át. Hakamája fölött még egy köpenyt sem hordva, Yamada jött
mindvégig mögötte, kissé billegve bizonytalan lábain, kezei,
fehér-kesztyűsen, mint mindig, ringatták a csomagot bíbor
csomagolásában. Szemüvegének fagyos csillogása volt a holdfényben.
Kiyoaki eltűnődött ezen az emberen, kétségkívül hűséges, szinte
semmit sem enged, hogy elhagyja száját. Mennyi szenvedély heverhet
ernyedten testében, mint rozsdás kötelek egy gubanca? Jóval több,
mint amennyit a joviális, extrovertált márki, visszahúzódó és
látszólag közömbös fia volt képes felfedezni érzések mélységét
másokban.
A baglyok hohugása és a fák közötti szél emlékeztették
Kiyoakit, még bor-vörösen, a gyászszertartás fényképén meghajló
ágakra. Ahogy sétáltak át a barátságtalan, télies éjszakán, apja
maga előtt látta a rózsaszínű hús nedves melegségét és intimitását,
ami várta őt, míg fia gondolatai a halál felé fordultak.
Ahogy a márki ment tovább becsípve a bortól és
kavicsokat ütögetve sétapálcája végével, váratlanul Kiyoakihoz
fordult: „Nem vagy oda egy jó kis szórakozásért, igaz? Nem tudnám
megmondani hány nőm volt a te korodban. Figyelj ide, tegyük fel,
hogy legközelebb magammal viszlek? Körülnézek a sok gésa közt, aki
ott van és egyszer kirúghatsz te is a hámból. És hozd magaddal
néhány barátodat az iskolából, ha akarod!”
„Nem, köszönöm.”
Kiyoaki megborzongott, ahogy kibökte ezt. Úgy érezte
lábait egyszercsak a földhöz ragasztották. Apjának erre az egy
megjegyzésére áradó jókedve összetört, mint egy földhöz csapódó
váza.
„Mi a baj?”
„Kérlek, megbocsájtasz? Jó éjszakát!”
Kiyoaki sarkon fordult és gyorsan visszasétált a
halványan megvilágított Nyugati-ház mellett a főépület irányába,
melynek távoli fényei, a bejárati ajtónál égve, sápadtan fénylettek
a fák között.
Kiyoaki képtelen volt aludni aznap éjjel. De nem
anyja, vagy apja gondolata volt, ami gyötörte. Ellenkezőleg, a
Satoko elleni bosszúba merült bele. „Elég kegyetlen volt hozzá,
hogy egy csinos csapdába csaljon. Tíz napig hagyott szenvedni. Csak
egy dolog járt az eszében: hogy agóniában tartson. Nem hagyhatom,
hogy megússza. De akkor sem vagyok ellenfél számára, mikor arra
kerül a sor, hogy az emberek megkínzásához kell új módokat
feltalálni. Mit tehetnék? Mi lenne a legjobb ahhoz, hogy
meggyőzzem, nincs bennem több tisztelet a női méltóság iránt, mint
apámban. Bárcsak mondhatnék, vagy írhatnék valami abszolút
botrányosat neki, ami érzékenyen érintené. Az én gondom viszont az,
hogy mindig hátrányban vagyok, mert nem vagyok elég bátor hozzá,
hogy hagyjam az emberknek, hogy tudják nyíltan hogy érzek
valójában. Nem volna elég azt mondani neki, hogy a legkevésbé sem
érdekel. Az még rengeteg helyet hagyna neki, hogy mesterkedjen. Meg
kell sértenem. Olyan teljesen meg kell aláznom, hogy soha többé ne
jöjjön vissza. Ez az, amit tennem kell. Először életében elérem,
hogy sajnálja, amit tett.”
Mindezek ellenére, Kiyoaki szándékai erőtlenek voltak.
Semmi különösebb terv nem bukkant fel még benne.
Egy pár háromszoros szúnyogháló(?) állt az ágy mindkét
oldalán, mindkettőt Han Shan versei díszítették. Az ágy lábánál egy
faragott jáde papagáj nézett le rúdjáról egy szantálfa vitrin
polcán. Kiyoakit kevéssé érdekelte bármi jelenleg divatos dolog,
mint egy Rodin, vagy egy Cézanne. Ízlése meglehetősen konzervatív
volt. Álmatlanul meredt a papagájra. Foltos zöldjádéjának minden
részlete, le egészen a szárnytollak finom vésetéig,tisztábban
látszott izzani. Eképp a madár alakja körözni látszott,
testetlenül, a sötétben, egy fantomkép, ami nyugtalanította
Kiyoakit. Felfedezve, hogy a jelenséget egy az ablakon át bejövő
Holdfény kósza nyalábja okozta, egy hirtelen mozdulattal egészen
elhúzta a függönyt. A Hold magasan fenn járt az égen, fénye pedig
végigömlött az ágyon.
Elég kápráztató volt hozzá, hogy inkább frivolitást,
mint ünnepélyességet sugalljon. Satoko kimonójának hűvös csillanó
selyme jutott eszébe. Földöntúli tisztaságúnak látta szemeit a
Holdban, azok a ragyogó hatalmas szemek, melyeket oly közel látott
sajátjaihoz. Elhalt a szél.
Kiyoaki testének égető hőségét nem magyarázta pusztán
a szoba melege, és valami láz-féle tűnt bizseregni fülcimpáiban.
Ledobta a takarót és kinyitotta hálóinge gallérját. A tűz még égett
és forrt bőre alatt, és úgy érezte nem találhat enyhülést, amíg le
nem veszi hálóingét és csupasszá nem teszi testét a hűvös
holdfényben. Végül, belefáradva gondolataiba, hasra fordult és
arcát párnájába temetve feküdt, csupasz nyakkal a Hold felé és a
forró vér még lüktetett halántékában.
Így feküdt aztán, a holdfény végigmosta egyedülállóan
sima fehérségét hátának, ragyogása kihangsúlyozta testének pompás
vonalait feltárva a szövevényes, de átható jelét a szilárd
férfiasságnak, ami világossá tette, hogy ez nem egy nő húsa, hanem
egy még éretlen fiatalemberé.
A Hold kápráztató fényességgel ragyogott Kiyoaki bal
oldalán, ahol a halvány hús lágyan pulzált szívverésének
ritmusában. Itt volt három kicsi, szinte láthatatlan anyajegy. És
ahogy az Orion övének három csillaga elhalványul erős holdfényben,
úgy e három kis anyajegyet szinte kitörölték sugarai.
Remélem nem lett bűn rossz!
G.
Jövő csütörtökön. Én igyekszem ott lenni. Gondolom vannak még páran,
akiknek a Joy Division szó elég hívogató, annak ellenére, hogy Curtis
majd' 30 éve halott. Aki jön és úgy gondolja, köszönjön rám bátran,
legfeljebb majd jól zavarba jövök. He-he...
Megláttyuk, igaz-e...?
G.
Olykor, a számolatlan magányosan töltött esték némelyikén, az emlékezetnek olyan sűrű füstje borítja el az ember agyát, hogy elfelejti melyik év, milyen évszak, napszak, szóval csak néz néz maga elé és mielőtt bármi kézzelfoghatót látna lelki szemeivel, már azt veszi észre, hogy odabenn bizony közeledik, gomolyogva, lassan hordja maga előtt egy baljós szél, mintha lassított felvételen, egy bizonyos leírhatatlan, csak megközelíthető érzés, ami elsősorban a veszteség szóval rokonítható, másodsorban mégis valami kellemes, megnyugtató hangulat, hogy bár fejünk kristályosan tiszta gondolatokkal könnyedén láttatja a csőd teljességét, vereségünk biztos tényét mintha zászlóként lobogtatná előttünk, s tisztában vagyunk e megnyugvás időtartamának rövidségével, ebben a néhány pillanatban, melyben úgy tűnik, mintha éltünk volna, legalább egy kicsit, s dicsőségünktől nincs, ami megfoszthatna minket,s e kis időre nem foglalkozunk vele, hogy hosszú évek óta már csak a kivezető úton merengünk javarészt, mert már álmodni is csak úgy merünk másról, hogy tudjuk, hiába, mégis úgy látjuk ilyenkor, hogy valami mégiscsak volt, nem csak üresjárat, locsogás és felesleges tettek sorjázása, hülyeségeink ismételgetése, nullára redukálódott esélyeink szerelemre, boldogságra nem keserítenek, csak emlékezem, emlékezem hosszú sétákra a pesti és budai éjszakában a közvilágítás halvány fényében bámulva cipőm orrát a szemerkélő koratavaszi esőben, mielőtt minden elsötétül és üres és néma lesz.
Ja! Boldog Húsvétot!
G.
Bevált trükkje volt ez Satokonak az emberek zavarba hozására. Talán
tudatos erőfeszítés nélkül ért el hatást, de sosem engedte meg,
hogy a rosszindulat leghalványabb jele is megjelenjen
hanglejtésében, hogy áldozatát nyugalomban tartsa. Olykor pátosztól
volt nehéz a hangja, mintha halálos titkokba avatna be.
Jóllehet mostanra hozzá kellett volna edződnie ehhez,
Kiyoaki nem tudta megállni, hogy megkérdezze: „Nem lennél itt
többé? Miért?”
Mindezen erőfeszítései ellenére, hogy egy tanult
közömbösséget mutasson, Kiyoaki válasza elárulta nyugtalanságát.
Satoko ezt akarta.
„Nem mondhatom meg miért,” felelte, fürgén csöppentve
tintát Kiyoaki szívének tiszta vizeibe. Nem adott időt számára,
hogy védelmét felállítsa.
Meredten nézte a lányt. Mindig ez történt. Mely miatt
gyűlölte. A legcsekélyebb figyelmeztetés nélkül névtelen
aggodalmakba tudta alámeríteni. A cseppnyi tinta pedig szétterült,
tompán és sötéten, felhőbe borítva mindent szívében, ami csak egy
pillanattal korábban kristálytiszta volt.
Satoko még mindig feszülten őt figyelte, szemei pedig,
melyek szomorúak voltak, váratlanul pislogtak.
Visszaútjukon, Kiyoaki rossz állapota mindenkit
meglepett és pletykálni valót adott a Matsugae háztartásban élő
nőknek.
*
Kiyoaki olyan önfejű volt, hogy hajlott az
őt rágó gondokat magukat tovább súlyosbítani. Szerelmi ügyek
esetében, konok kitartása olyan volt, mint szinte bármely
fiatalembernél. De az ő esetében ez más volt. Talán ezért volt,
hogy Satoko szándékosan a sötét és tüskés virágok magjait szórta
inkább, mint a ragyogóan színesekét, tudva milyen beteges
bűvölettel bírtak Kiyoakira. Valóban mindig termékeny talaj volt az
efféle magoknak. Belemerült, minden egyéb kizárásával, aggodalmának
kultiválásába.
Satoko felismerte érdeklődését. Noha önkéntes rabja
volt elégedetlenségének, mégis haragudott Satokora, akinek mindig
volt kész utánpótlása friss kétértelműségekből és rejtvényekből,
hogy őt zavarba hozza. Dühítette saját döntésképtelensége is, mikor
azzal nézett szembe, hogy egy megoldást találjon az ugratásra.
Mikor ő és Honda hevertek a fűben a szigeten,
csakugyan azt mondta, „valami abszolút bizonyosat” keres. Mi volt
az, nem tudta, de valahányszor e ragyogó bizonyosság a markában
látszott fényleni, Satoko akvamarin kimonójának libegő ujjai
vetették közbe magukat, ismét a határozatlanság futóhomokjának
csapdájába ejtve őt. Noha érzett valami bizonyosat, egy
megérzés-villanást, távolit, elérhetetlent, azt a hitet
választotta, hogy Satoko az akadály, ami megóvja őt, hogy egyetlen
lépést is tegyen felé.
Talán még bosszantóbb volt beismerni, hogy saját
büszkesége az, definíció szerint, ami elvágja minden lehetséges
eszközétől a viselkedésnek Satoko rejtvényeivel és az aggódással,
amit provokálnak. Ha például megkérdezne most valakit: „Mit értett
Satoko azon, hogy nem lesz itt többé?”az csak iránta való
érdeklődésének mélységét árulná el. „Mit tehetnék,” gondolkozott.
„Nem számít mit tettem, hogy meggyőzzem őket, Satoko nem érdekel
engem, hanem csak saját elvont aggodalmam, senki nem hinne nekem.”
Efféle gondolatok sokasága száguldott át fején.
Általában unalmas, iskolai körülmények közt
kínálkozott Kiyoaki számára némi megnyugvás. Az ebédidőt mindig
Hondával töltötte, még ha újabban a beszélgetés Hondával némileg
fárasztó fordulatot vett is. Az Apácafőnöknő látogatásának napján,
Honda a főépületben csatlakozott a többiekhez. Ott pedig
Őtisztelendősége egy nekik címzett prédikációval teljesen hatalmába
kerítette képzeletét. Már alig várta, hogy megostromolja Kiyoaki
figyelmetlen füleit saját szövegmagyarázatával minden egyes
pontról.
Érdekes volt, hogy míg a prédikáció teljesen hidegen
hagyta az álmodozó Kiyoakit, a racionalista Hondára kényszerítő
erővel hatott.
A Gesshu templom Nara külterületén egy kolostor volt,
kifejezetten egy ritkaság a Hosso buddhizmusban. A prédikáció
lényege erősen vonzó volt Hondának, az Apácafőnöknő pedig
gondoskodott róla, hogy hallgatói számára a Yuishiki doktrínáját
egyszerű példák használatával mutassa be minden szofisztikáció
nélkül.
„Aztán ott volt a parabola, ami akkor jutott
Őtisztelendősége eszébe, mikor meglátta a kutya testét a vízesések
felett lógva,” mondta Honda, teljesen magába feledkezve. „Azt
hiszem kétség sem férhet hozzá, bármennyi haszna is van, milyen
fontos ő a családodnak. Meg aztán ahogy mondta-udvari frázisok
keverve ódivatú kyotói dialektussal. Ez egy meghatározhatatlan
nyelv, ami tele van mindenféle finom árnyalattal. Bizonyára nagy
befolyással volt a hatás emelésére.
„Emlékszel, a történet a Tang-kori Kínában játszódik.
Egy Jüan Hszaio nevű férfi útban volt a híres Kaoyu hegy felé, hogy
tanulmányozza Buddha tanításait. Mikor leszállt az éj, éppen egy
temető mellett volt, így hát lefeküdt aludni a temetési földkupacok
között. Aztán az éjszaka közepén szörnyű szomjúsággal ébredt fel.
Kinyújtva kezét, kimert némi vizet egy üregből az oldalán. Ahogy
ismét elszenderedett, azt gondolta magában, hogy soha még víz nem
volt ilyen tiszta, ilyen friss és hideg. De mikor eljött a reggel,
meglátta miből ivott a sötétben. Bár hihetetlennek tűnt, ami
annyira ízlett víz volt, ami egy emberi koponyában gyűlt össze.
Öklendezett és rosszul volt. Ez a tapasztalat mégis megtanította
valamire Jüan Hszaio-t. Rájött, hogy amíg a tudatos vágy dolgozik,
az engedni fogja a különbségek létezését. De ha valaki el tudja
nyomni azt, e különbségek eloszlanak és az ember elégedett lehet
egy koponyával ugyanúgy, mint bármi mással.
„De ami engem érdekel, hogy: ha egyszer Jüan Hszaio
eképp megvilágosodott, meg tudta-e inni ugyanazt a vizet újra,
biztosan tudva, hogy az tiszta és ízletes? És nem gondolod, hogy
ugyanez igaz lehet a szűzességgel kapcsolatban is? Ha egy fiú naív,
természetesen, imádhat egy prostituáltat egészen ártatlanul. De
amint rájön, hogy az ő nője egy lotyó, és hogy egy illúzióban élt,
ami pusztán arra szolgált, hogy saját tisztaságának képét tükrözze
vissza, képes lesz-e ugyanúgy szeretni ezt a nőt ismét? Ha igen,
nem gondolod, hogy az bámulatos lenne? Fogni az ideálodat és így
meghajlítani hozzá a világot. Nem volna-e figyelemre méltó erő? Ez
olyan lenne, mint az élet titkos kulcsát a kezedben tartani,
nem?”
Honda szexuális ártatlansága azonos volt Kiyoakiéval,
aki ezért képtelen volt megcáfolni különös elképzelését.
Mindazonáltal, akaratos lévén, érezte, hogy eltér Hondától, hogy ő
már markában tartja a létezés kulcsát, mint egyfajta születési
előjogot. Nem tudta mi biztosítja számára ezt a meggyőződést.
Ominózusan jóképű és egy álmodozó, oly arrogáns mégis olyannyira
kiszolgáltatott a szorongásnak, biztos volt benne, hogy egy
páratlan kincs ifjú raktározója. Mert időnként teljesen fizikai
sugárzást látszott viselni, olyan büszkén tartotta magát, mint egy
férfi, akit egy ritka kór bélyegzett meg, jóllehet sem
fájdalmaktól, sem kínos daganatoktól nem szenvedett.
kiyoaki semmit sem tudott a Gesshu templom
történetéről és nem látta szükségét e hiány helyrehozatalának.
Ellentétben Hondával, akinek nem voltak egyáltalán személyes
kötődései vele, vette a fáradságot, hogy némi kutatást folytasson a
könyvtárban. Felfedezte, hogy a gesshui, egy hozzávetőleg új
templom volt, a tizennyolcadik század elején épült. Higashiyama
Császár egyik lánya, be kívánva tartani a gyász időszakát apjáért,
aki élete virágjában halt meg, Kannon, a Kegyelem Istennője
imádatának szentelte magát a Kiomizu templomban. Hamarosan mély
benyomást tettek rá a Joju Templom egy öreg papjának kommentárjai a
létezés Hosso koncepciójáról, és következésképpen lelkes megtértje
lett a szektának. Rituális tonzúrája (borotválás) után elutasította
a császári hercegnők számára fenntartott egyházi javadalmak
egyikének elfogadását, úgy döntve helyette, hogy új templomot
alapít, amelyiknek nővérei a szent írások tanulmányozásának
szentelik magukat. Ez pedig még mindig őrzi egyedi helyét, mint a
Hosso szekta kolostora. Satoko nagynénje azonban noha arisztokrata
volt, azzal a különbséggel bírt, hogy az első apácafőnöknő volt,
aki nem császári hercegnő.
Honda hirtelen Kiyoakihoz fordult.
„Matsugae! Mi bajod van mostanában? A legcsekélyebb
figyelmet sem fordítod semmire, amit mondok, vagy igen?”
„Nincs semmi baj,” felelt Kiyoaki védekezve, mert ez
egyszer nem ügyelt a védelemre. Gyönyörű tiszta szemei visszanéztek
barátjára. Ha Honda szemtelennek gondolta, nem zavarta Kiyoakit a
legkevésbé sem. Amitől félt, hogy barátja tudomást szerez elméje
agóniájáról. Tudta, ha a legkisebb bátorítást adná Hondának ebben
az irányban, hamarosan nem lenne semmi, amit Honda nem tudna róla.
Miként ez megbocsájthatatlan erőszak lenne, elvesztené egyetlen
barátját.
Hondát azonnal riadóztatta Kiyoaki feszültsége. Tudta,
hogy megtartani Kiyoaki vonzódását, ellenőriznie kell a
meggondolatlan nyersességet, amit a barátság általában megengedett.
Olyan körültekintően kell bánnia vele, mint egy frissen festett
fallal, melyen a legkisebb óvatlan érintés kitörölhetetlen
ujjnyomot hagyna. A körülmények kívánságára olyan messzire kell
mennie, mint hogy tettesse, nem veszi észre Kiyoaki végzetes
agóniáját. Különösen, ha ilyen tettetett butaság az elegancia
felmutatására szolgál, ami biztosan jellemezte Kiyoaki végső
szenvedését.
Az ilyen pillanatokban Honda még szertni is tudta
Kiyoakit a néma esdeklés tekintetéért szemeiben. Gyönyörű bámulásuk
egy kéréssel látszott bírni: hagyjuk a dolgokat, ahogy vannak,
olyan dicsőségesen meghatározatlanul, mint a tengerpart vonala.
Kapcsolatukban először-egy elnyújtott, körültekintően lebonyolított
tárgyalás a barátság újraalkotásában-Kiyoaki lélekjelenléte
széttörni látszott; könyörgött. Honda így átalakult egy esztéta
megfigyelővé. Azok, akik Kiyoakit és Hondát barátoknak tekintették
nem tévedtek, mivel úgy állt, kapcsolatukban mindkettő pontosan azt
kapta, amire vágyott.
Na ez most aztán tuti tele lesz elbaltázott, kificamodott, kerékbetört mondatokkal, de majd egyszer...
G.
Valószínűleg sok hiba
maradt benne, de türelmetlenül szerettem volna közreadva szabadulni
egy picit a szövegtől. Majd később lehet javítani...
Megveregette Honda vállát
és abba az irányba mutatott. Honda felemelte a fejét és átbámult a
víz felett, amíg ki nem szúrta a nőket. Így aztán mint két ifjú
orvvadász bámultak rejtekhelyükről. Anyja, napi sétájára ment,
valahányszor hangulata úgy hozta; de társasága ma nem szorítkozott
két személyes cselédjére; két vendég, egy idős és egy fiatal sétált
közvetlenül mögötte. A fiatal lány kivételével mindegyikük
visszafogott, csendes színű kimonót viselt. És bár meglehet, ő
világoskékben volt, az anyag gazdagon hímzett volt. Ahogy átsétált
a fehér homokon, hogy a vízpart mentén sétáljon, az halványan és
selymesen fénylett, mint az égbolt hajnalban. A nők nevetése,
szállva az őszi levegőben, elárulta bizonytalan lépéseit a
szokatlan lépő-köveken, de túl tisztán csengett és egy kissé
mesterkéltnek hatott. Mindig irritálta Kiyoakit, ha a háztartás
nőtagjainak efféle nevetését hallotta, de tisztában volt annak
Hondára gyakorolt hatásával, akinek felcsillant a szeme, mint a
tyúkok kotkodácsolásától riadóztatott kakasé. A száraz őszi
fűszálak meghajoltak mellkasuk alatt.
Kiyoaki biztosan érezte, hogy a lány a világoskék
kimonóban sosem nevetne úgy. A mulatság nagy felindulásában anyja
cselédei kéz-a-kézben vezették úrnőjüket és vendégeit a tó
szegélyétől a juharok dombjáig egy ösvény mentén, mely szándékosan
komplikált volt kőhidak egy útvesztőjétől, ami oda-vissza
csavarodott az öblök között. Kiyoaki és Honda hamarosan
elvesztették látványukat a magas fű mögött, melyben hevertek.
„Nálatok bizonyára sok nő van a ház körül. Nálunk csak
férfiak vannak,” mondta Honda, jóképet vágva érdeklődéséhez, mely
elég élénk volt hozzá, hogy felkeljen és a sziget másik oldalára
menjen. Itt, a fenyők menedékéből, követni tudta a nők esetlen
haladását. Balra tőle, egy üreg a lejtőn bírta az első négy
vízesést a kilencből. A patak aztán folytatta a domb ívét és végül
belecsobbant szemben vele a vörös Sado-sziklák alatti tavacskába. A
nők most tették meg útjukat eme utolsó vízesések alatt, lépteiket
próbálgatva a lépő-köveken. A juharlevelek itt különösen szépek
voltak, oly dúsak, hogy eltakarták a vízesések fehér szalagját és a
tószegély vízét mély skarlátra színezték. A cselédek vezették a
fiatal nőt az akvamarin kimonóban keresztül a lépő-köveken, fejét
előrehajtva, hogy nyaka fehérje még abból a távolságból is látható
volt Kiyoaki számára. Kasuga hercegnőre emlékeztette és az ő krémes
fehér nyakára, valamire, ami sosem járt távol elméjétől.
Miután az ösvény áthaladt a vízesések alatt,
kiegyenesedett egy időre, követve a vízvonalat, ahogy a tópart
közeledett a szigethez. Kiyoaki összpontosítva figyelte a nők
haladását. Most viszont elkapta az akvamarin kimonóban lévő nő
profilját és felismerte Satokót. Fantáziái összetörtek. Miért nem
ismerte fel korábban? Valószínűleg a vesszőparopája volt, hogy a
gyönyörű lánynak teljesen idegennek kellene lennie.
Most, hogy illúzióját lerombolták, nem volt értelme
rejtve maradni. Lesöpörve kimonójáról a bogáncsokat, Kiyoaki talpra
állt és elválasztotta az alsóbb fenyőágakat, amik eltakarták.
„Helló,” kiáltotta.
Ez a váratlan örömteliség meglepetésként érte Hondát,
és kinyújtotta nyakát, hogy jobban lásson. Tudatában, hogy Kiyoaki
mostani jókedve egy reflex válasz volt álmai megszakítására, nem
bánta, hogy magához ragadta a kezdeményezést.
„Ki az?”
„Ó, ez Satoko. Nem mutattam soha a fényképét?” felelt
Kiyoaki, hűvös közömbösséggel ejtve ki a nevet. Satoko, a lány a
parton, bizonyosan egy szépség volt. Kiyoaki azonban, úgy tűnt
eltökélte magát, hogy nem vesz tudomást erről. Mert ő tudta, hogy
Satoko szerelmes belé.
Ez az ösztönös elutasítása bárkinek, aki vonzalmat
mutatott iránta, e kényszer, hogy hideg megvetéssel reagáljon, egy
olyan hibája volt Kiyoakinak, amit senki nem ismert jobban
Hondánál, aki egyfajta tumornak látta ezt a büszkeséget, ami akkor
uralkodott el Kiyoakin, amikor mem volt még több tizenháromnál és
először kellett elviselnie, hogy az emberek nagy hűhót csapnak
külseje miatt. Mint egy ezüstös penész-virág, a leghalványabb
érintéstől szétterül.
Meglehet, valójában, a veszélyes vonzalom, amit
Kiyoaki barátsága tartogatott Honda számára, ugyanebben az
impulzusban gyökerezett. Oly sokan mások kíséreltek meg barátkozni
Kiyoakival, csak hogy kínjaikért jutalmuk gúnyolódása és lenézése
legyen. Kihívva Kiyoaki epés tartózkodását, Honda egyedül volt elég
ügyes elkerülni a katasztrófát. Talán tévedett, de latolgatta, hogy
saját elmélyült utálata Kiyoaki komor-arcú nevelője iránt a későbbi
folyamatos kudarc arckifejezéséből fakadt.
Noha Honda sohasem találkozott Satokoval, Kiyoaki
történetei tele voltak vele. Az Ayakura család, egyike a
huszonnyolcnak a nemesség között, mely az emelkedett Urin ranggal
bírt, egy Namba Yorisuke nevű őstől szállt rájuk, egy ügyes
kemari játékostól, ami a Fujiwarák idejében a
Császári Udvarban népszerű futball-változat volt. A család feje a
Császári Udvar kinevezett kamarása volt, mikor rezidenciát
alapított Tokióban a Meiji Restauráció idején. Az Ayakurák a
városba költöztek és egy nemesi kúrián éltek Azabuban, amit
korábban a sógun egy csatlósa birtokolt. A család kiemelkedett a
kemari sportban és a waka
komponálásban. Mivel pedig a Császár jónak látta kitüntetni a
család ifjú örökösét a „junior szint, ötödik fokozat” udvari
ranggal, még a Nagy Állami Tanácsnok poszt is elérhetőnek tűnt
már.
Matsugae márki, aki tudatában volt saját családja
fényességének hiányának és aki remélte, hogy a következő
nemzedéknek legalább némi eleganciát nyújthat, az infáns Kiyoakit
az Ayakurákra bízta, miután elnyerte saját apja beleegyezését. Így
aztán Kiyoaki az udvari nemesség atmoszférájában nőtt fel
Satokoval, aki két évvel idősebb volt és elhalmozta vonzalmával;
amíg iskolába nem járt, ő volt az egyetlen társasága és barátja.
Ayakura gróf, egy jó megjelenésű, együttérző ember, aki még mindig
őrizte lágy kiotói akcentusát, maga tanította az ifjú Kiyoakit
kalligráfiára és waka-ra. A család szokott
sugoroku-t játszani, a backgammon egy ősi formája,
éjszakába nyúlóan, ahogy a Heian-érában volt szokás, és a
szerencsés győztesek tradícionális díjakat nyertek, köztük
olvasztott cukorkákat, a Császárnő ajándékaiként.
Továbbá, Ayakura gróf elintézte Kiyoaki számára korai
kultúrális fejlődésének folytatásához, hogy a palotába menjen
minden Újévkor, hogy részt vegyen a Császári Költészeti Felolvasó
Ünnepségen, melyben ő maga prominens alak volt. Először, Kiyoaki
úgy tekintett rá, mint kötelező házimunkára, de ahogy idősebb lett,
részvétele ezeken az elegáns és ősi rituálékon kezdett egy bizonyos
sármot gyakorolni rá.
Satoko már húsz éves volt. És lapozgatva Kiyoaki képes
albumát, az ember láthatta a változásokat, ahogy nőtt az érettség
felé, akkortól, mikor kisgyerek volt arcát szeretettel nyomva
Kiyoakiéhoz tavaly májusig, mikor részt vett a Matsugae Omiyasama
fesztiválon. Húsz évesen túl volt azon az állapoton, amit a
köznyelv egy lány legnagyobb szépségének tulajdonít, de még hajadon
volt.
„Tehát ő Satoko. A másik pedig, a nő a szürke
tunikában, aki körül nagy hűhót csinál mindenki, ő ki?”
„Ő? Ó igen; az Satoko nagynénje, a Gesshu-templom
apácafőnöke. Nem ismertem meg először amiatt a furcsa kámzsa
miatt.”
Őtisztelendősége az Apácafőnöknő valóban váratlan
vendég volt. Ez volt az első látogatása a Matsugaeknál, ezért hát a
szervezett kerti túra – valami, amit Kiyoaki anyja nem vállalt
volna el csupán Satokoért, de teljesen boldogan tette az
Apácafőnöknőért. Nagynénje látogatása Tokióba révén nagy ritkaság,
Satokonak kétsége sem volt, hogy elhozza ide megnézni a juhar
leveleket. Az Apácafőnöknő nagy élvezetet talált Kiyoakiban, mikor
először jött az Ayakurákhoz, de nem emlékezett már vissza akkorra.
Később, mikor középiskolás volt és az Apácafőnöknő látogatást tett
Tokióban, meghívták az Ayakurákhoz, de nem volt lehetősége többre,
mint hogy tiszteletét tegye. Még így is, az Apácafőnöknő sápadt
arca csendes méltóság légkörével és a nyugodt magabiztosság
hangjában mély benyomást tett rá.
Kiyoaki hangja váratlan megállásra késztette a
csoportot a parton. Megdöbbenve, a sziget irányába pillantottak,
mintha kalozók bukkantak volna föl saját szemeik láttára a magas
fűből a dekoratív vas darvak mellett.
Egy kis legyezőt húzva elő obijából, Kiyoaki anyja az
Apácafőnöknő felé mutatott, hogy jelezze egy tiszteletteljes
üdvözlés szükségét. Kiyoaki, ehhez igazodva, mélyen meghajolt ahol
állt a szigeten. Honda gyorsan követte példáját, Őtisztelendősége
pedig tudomást vett mindkettőjükről. Anyja ezután kinyitotta
legyezőjét és uralkodó módon megrázta, aranyló fényessége
váratlanul skarlát visszatükröződéseket bocsátott ki. Kiyoaki
sürgette Hondát siessenek fel, tudva, hogy azonnal vissza kell
térniük a szigetről.
„Satoko sosem mulaszt el egyetlen lehetőséget sem,
hogy ide jöjjön. Kihasználta nagynénjét,” morgott Kiyoaki rossz
hangulatot mutatva, miközben segített Hondának ellökni a csónakot.
Honda azonban Kiyoaki sietségét és morgását némi szkepticizmussal
nézte. A mód, ahogy Kiyoaki elvesztette türelmét, Honda egyenletes,
módszeres mozdulataival szemben és ahogy a durva kötelet hozzá nem
szokott fehér kezeivel megragadta segíteni próbálva az eloldozás
kellemetlen feladatában, ez elég volt hozzá, hogy kétséget
ébresszen afelől, hogy mohóságának oka az Apácafőnöknő lett
volna.
Ahogy Honda evezett vissza a partra, Kiyoaki szédülni
látszott, arca vörös pírt vett fel a vízen lebegő juhar levelek
tükröződésétől. Idegesen kerülte Honda tekintetét próbálva tagadni
Satoko felőli sebezhetőségét. Mert minden pillanat közelebb hozta a
nőhöz, aki mindent összevetve túlságosan is sokat tudott róla,
gyerekkoráról, még teste legintimebb részleteiről is, és akihez
szinte mindent elsöprő érzelmi kötelékekkel látszott kötődni.
„Nahát, Honda úr! Milyen jó evezős is ön!” mondta
Kiyoaki anyja elragadtatva, mikor partot értek. Sápadt, klasszikus
arcának volt egy állandó melankólikus vonása, még akkor is, ha
nevetett. Jóllehet arckifejezése inkább volt látszat, mint mélyebb
érzései valódi kifejeződése. Valójában szinte mindig érzéketlen
volt. Arra nevelte Kiyoakit, hogy tolerálja apja élvhajhászatát és
nyers erejét, de teljesen képtelen volt megragadni fia
természetének összetettségét.
Satoko tekintete Kiyoakira szegeződött attól a
pillanattól fogva, hogy kilépett a hajóból. Erős és nyugodt,
időnként gyengéd, változatlanul elbátortalanította Kiyoakit.
Érezte, nem ok nélkül, hogy pillantásában kritikát olvashatna.
„Őtisztelendősége ma látogatásával tűntetett ki
minket, hamarosan pedig abban az élvezetben lesz részünk, hogy
beszédét meghallgathatjuk. De először meg akartuk mutatni neki a
juhar leveleket. Akkor riasztottál meg bennünket a te nyers
kiáltásoddal. Először is, mit csináltatok a szigeten?”
„Ó, csak bámuluk az eget,” felelt Kiyoaki, a lehető
legrejtélyesebben anyja számára.
„Figyeltétek az eget? És mit lehet látni ott az
égen?”
Anyja teljes fesztelen volt kudarca ellenére, hogy
megragadja a megfoghatatlant, mely úgy hatott a fiúra, mint anyja
egyetlen csodálatra méltó jellemvonása. Komikusnak találta, hogy az
Apácafőnöknő prédikációira egy ennyire istenfélő arckifejezést
tudott magára ölteni. Az Apácafőnöknő fenntartotta vendég szerepét
e csere alatt végig, szerényen mosolyogva. A fiú pedig nem nézett
volna Satokora, aki szilárdan meredt a dús, fényes, sima zilált
fekete hajra, ami gyengéden érintette sima orcáit.
A csoport most felfelé indult a meredek ösvényen, a
juharfákat csodálva, ahogy mentek és azzal szórakoztatták magukat,
hogy megpróbálták azonosítani a fejük feletti ágakon éneklő
madarakat. Bármennyire próbált is ügyelni léptei hosszára a két
fiatalember, elkerülhetetlenül előbbre húztak némi távolságra az
Apácafőnöknő körül lévő hölgyek előtt. Honda kihasználta ezt az
előnyt, hogy először beszélgessen Satokoról, és megcsodálja
szépségét.
„Úgy gondolod?” felelte Kiyoaki, nagyon jól tudva,
hogy Honda, ha taszítónak is találná Satokot, kimérten meghajolna
büszkesége előtt, neki hideg közömbösséget kellene mutatnia.
Szilárd meggyőződése volt, hogy bármely fiatal nőnek Satoko vele
való viszonyában, gyönyörűnek kellene lennie, akár tudomásul venné,
akár nem.
Mászásuk végül befejeződött a hídnál a legfelső
vízesés alatt, és ott álltak felfelé nézve annak pereme felé.
Miközben anyja az Apácafőnöknő bókjait ízlelgette, aki ez
alkalommal látta először a vízeséseket, Kiyoaki egy ominózus
felfedezést tett, mely elvágta a nap hangulatát.
„Mi az? Ott, a csúcson, mi duzzasztja úgy a
vizet?”
Anyja rögtön felelt. Legyezőjét használva, hogy
árnyékolja az ágak közt átsütő ragyogó napfényt, felfelé bámult. A
tájkép alkotója által lelkiismeretesen sziklafalakat épített fel a
perem mindkét oldalán, hogy a víznek pompás esést biztosítsanak, és
biztosan nem szándékozta a folyást oly ügyetlenül elterelni a
dombtető közepén. Pusztán egy beékelt szikla odafenn nem okozhatott
ilyen szétszakadást a folyásban.
„Azon tűnődök mi lehet a baj. Úgy tűnik valami
befészkelte magát ott fenn,” mondta anyja az Apácafőnöknőnek,
nyíltan fejét törve.
Az Apácafőnöknő, noha látszott rajta, hogy tisztában
van vele, valami baj van, nem szólt semmit és mosolygott, mint
korábban. Ha bárki világosan, következményekre való tekintet nélkül
beszélhetett volna, az Kiyoaki kellett volna legyen. De ő
visszafogta magát, félve szavainak a csoport vidám hangulatára
gyakorolt hatásától. Rájött, hogy mostanra mindenkinek fel kellett
ismernie, mi volt az.
„Nem egy fekete kutya az? Lelógó fejjel?” mondta
Satoko teljesen őszintén. A hölgyek pedig levegőért kapkodtak,
mintha először ismerték volna fel a kutyát.
Kiyoaki büszkesége megsérült. Satoko, valami
merészséggel, ami értelmezhető volt nőietlenségként is, rámutatott
a kutya tetemére, semmibe véve annak baljós vonatkozásait. Magára
öltött egy megfelelően kellemes és nyílegyenes hangtónust, mely
elegáns felnövekedéséről tanúskodott; egy kristály kehelyben lévő
érett gyümölcs frissessége volt az övé. Kiyoaki szégyellte magát
hezitálásáért, és megfélemlítve érezte magát Satoko egyenességre
való kapacitásától.
Anyja kiosztott néhány gyors utasítást a cselédeknek,
akik rögtön távoztak, hogy a hanyag kertészek után nézzenek. De
bőséges bocsánatkéréseinek az Apácafőnöknőtől egy ilyen illetlen
látványért gyorsan végetértek Őtisztelendősége által, aki egy
könyörületes javaslatot tett, ami teljesen váratlan volt.
„Itteni jelenlétem gondviselésszerűnek tűnik. Ha egy
dombocska alá eltemetik a kutyát, felajánlok majd érte egy
imát.”
A kutya halálos beteg lehetett, vagy sebesült, mikor
inni jött a patakhoz és beleesett. Az áramlat ereje beszorította a
sziklák hasadékába a tetemet a vízesések tetejénél. Satoko
bátorsága felcsigázta Honda csodálatát, ugyanakkor nyomottnak
érezte hangulatát a vízesésben lógó halott kutya látványa egy
fényes égbolt alatt csak halványan pettyezve felhőktől. A kutya
fekete bundája csillogott a tiszta permetben, fehér fogai ragyogtak
a tátott, sötétpiros, barlangszerű állkapcsokban.
Mindenki gyorsan alkalmazkodott a figyelemben beállt
változáshoz a vörös juharlevelekről a kutya temetésére. A cselédek
pedig a kiszolgálásban váratlanul felélénkültek, szinte frivollá
váltak. Mind átkeltek a hídon és a lugasban pihentek, amit jó
kilátási pontnak terveztek, ahonnan a vízesésekre látni, mikor a
kertész jött sietve felfelé, elfecsegve minden repertoárjában lévő
bocsánatkérő klisét. Csak aztán mászta meg a meredek, alattomos
szikla felszínt, elmozdítani a csöpögő fekete testet és eltemetni
azt egy alkalmas ponton.
„Szedek egy kis virágot. Kiyo, nem segítenél?”
kérdezte Satoko, hatásosan kizárva a cselédek bármely
asszisztenciáját.
„Miféle virágot szedhet az ember egy kutyának?” állt
ellen Kiyoaki, nyilvánvaló vonakodása kitörő nevetést váltott ki a
nőkből.
Időközben az Apácafőnöknő elmozdította drapp
tunikáját, megmutatva az alatta lévő bíbor ruhát és a kis stólát,
ami nyaka körül lógott. Megjelenése kegyelmet sugárzott a körülötte
lévőknek, fényessége szétoszlatta a baljós atmoszférát.
„Jóságos ég, áldott a kutya, hogy Őtisztelendősége egy
rekviemet ajánlott fel érte. Bizonyára emberi lényként fog
újjászületni,” mondta Kiyoaki anyja egy mosollyal.
Satoko nem törődött a várakozással Kiyoakira, hanem a
domb ösvényén elindult felfelé, itt-ott megállva, hogy letépjen egy
későn virágzó genciánt, amit észrevett. Kiyoaki semmi jobbat nem
talált néhány hervadt kamillánál.
Valahányszor lehajolt, hogy virágot tépjen, Satoko
akvamarin kimonója alkalmatlan volt csípője kerekségének
palástolására, melyből meglepően bőkezű volt az élet, egy ilyen
karcsú alkathoz képest. Egyszerre csak Kiyoaki nyugtalannak érezte
magát, elméje, egy magányos, tiszta vizű tó, váratlanul
befelhősödött egy mélyen a felszín alatti háborgástól.
Miután összeszedte a csokra teljességéhez szükséges
genciánokat, Satoko váratlanul felegyenesedett és hirtelen Kiyoaki
útjába állt, mialatt a fiú mindent megtett, hogy máshova nézzen.
Szépen ívelt orra és hatalmas, csillogó szemei, melyekbe sosem mert
egyenesen belenézni, most összeütközött látványával kényelmetlenül
közeli távolságból, egy fenyegető fantom.
„Kiyo, mit tennél, ha egyszerre csak nem lennék itt
többé?” kérdezte Satoko, egy elhadart suttogásban érkező
szavakkal.
GyG
<$Dharma$>
