Az utolsó

Miközben haladok a napok karavánjával nappal, éjjel pedig pár órát az álmok dzsungelében töltök, a kertek alatt halálom ólálkodik,

"s ezúttal a tehetetlenség rettenetes súlya telepedett rá, hisz nincs miről, a gondolkodásnak vége, mert vagy az a helyzet áll elő, hogy gondolkodás előtti tartalmakhoz nyúl vissza, és az kifejezhetetlen, vagy gondolkodás utáni tartalmakra mutat rá, de akkor is néma kell legyen, szükségszerűen, a nyelv ugyanis már nem alkalmas rá, hogy rögzíthetetlen tartalmaknak formául szolgáljon, nem szolgál többé, mert körbeért, bejárt minden elképzelhető tartományt,"

"hogy is mondhatta volna el, hogy mióta abbahagyta a gondolkodást, és emiatt megpillantotta a dolgokat, megértette, hogy mindaz, amit mi a létből érzékelünk, nem más, mint a hiábavalóság felfoghatatlan terjedelmű emlékműve, mely az idők végezetéig ismétli önmagát,"

tudat és ösztön csendes egykedvűséggel figyelmez a külvilág zajártalmából kiváló és hozzá igyekvő jelenségekre, azzal a rejtett szándékkal, hogy az érzékek közvetítette valóságból kiszűrje magának, ami önmagán túlmutat s továbbadható mások esetleges épülésére, vagy csupán csak gyönyörűségére.

Jóllehet Donkihóte-i jámbor naivitás lenne azt képzelni, hogy minden gyakorlati hasznot nélkülöző szövege nyitott fülek tömegére találhat. Jelenlétével csupán azon keveseket bíztatja kitartásra, kik nemcsak szemmel, ésszel olvasnak, de szívükkel is.
Nem, ne higgye senki, hogy világmegváltó szándékaim vannak, voltak, de nem álmodozom világvégéről sem.
Ami engem illet, az evilági élet számomra rég csupán létezést jelent, csak figyelem és értelmezni próbálom, hogy ha élnék, hogyan is kéne azt csinálni, vagy csupán hagyom, hogy érzékeimen át a világ éljen bennem, ha fordítva nem megy.

Csuda dolog az elme, hogy ugyanazt a látványt mennyire másképp tudja láttatni. A minap történt meg velem: álltál előttem, néztél rám csendben és egyszercsak azon vettem észre magam, hogy hajolnék hozzád s csókolnálak, mintha nem változott volna köztünk semmi, holott nem csak a fél európányi távolság választ el minket napjaink zömében, és még ugyanabban a pillanatban jöttem rá, hogy valami a tudatot megelőzve késztetett cselekvésre, s mintha álomból ébrednék csak válladra hajtottam a fejem és átöleltelek. Nem tudom mi járhatott akkor a fejedben, mit vettél észre, mit érzékeltél az egészből, csak annyit mondtam, hogy időzavarba kerültem.

(Kaspel-lel álmodtam.)

Minden éjjel eltervezem, hogy majd holnap leülök szépen és elkezdem megcsinálni módszeresen, amit forgatok egy ideje a fejemben, és minden délután észreveszem, hogy elment a nap a legcsekélyebb haladás nélkül.

Nos, ezt a szöveget most már így hagyom. Ha találtál benne valami érdekeset, jó, ha nem, úgy is.

Mindenkinek olyan új évet kívánok, amilyet ő nekem!

(Idézet: Krasznahorkai L.: Az utolsó farkas)

Üdv!
G

Címkék: évvégi, idézős

• 2009-12-31 17:28:46
• dottedarm
• (hozzászólások: 10) Hozzászólás RSS