Ahogyan az már csak lenni
szokott, legalábbis nála, legalábbis olykor, de az utóbbi időkben
mindenképp: egyszerre lett elege mindenből.
Az egyik pillanatban még békésen olvasgat, a következőben már
kiéhezett tigrisként járkál fel és alá, minden idegszála kisülés
előtti pillanatban, ahogy az állatot forró, lüktető vér-vágya, úgy
veszi birtokba, tereli hurokcsapdába őt is a testét uraló méreg
utáni önálló akarat, amelyre nincs nem.
Persze most még csak felbukkan, megjelenik a színen, átvonul egy
jeleneten, mint egy később a néző eszébe jutó mozzanat a filmben,
amikor majd feltárul a szerep, mely korántsem bizonyul olyan
jelentéktelennek.
De most még most van, Jekyll és Hyde még nem vált ketté, vagy éppen
nem lettek egyek, nézőpont kérdése. Még békésen gondolkodik,
végiggondol (mintha ez lehetséges volna) önmagán, egyik
stáció után a másik, az élete tükrét lesi, a csalóka vízfelszínt
bámulja, amit folyton megzavar egy-egy hullámfodor. A
végeredményből indulva visszafelé, a teljes csődtől tartva az
origohoz, ha olykor rejtett logikával is, de visszafejthető lenne a
spirális útvonal, ha ez szándékában állna.
Még csak megállapítja, konstatálja, hogy út innentől nem vezet
sehová, mintha a sivatagba ért volna, innentől körbe-körbe
bolyongás vár rá, végső és teljes kiszolgáltatottságban egy
felső(?) kegyelemnek, hogy mikor hagyja el száját az utolsó
lélegzet, testét a lélek.
Ebben a pillanatban (még) csak gondolta, hogy elege van, még csak
érzések, érzelmek sem homályosították el a legkevésbé sem a
tudatát, melybe vastagon, élesen és jó mélyen volt bevésve élete
megannyi részletének perfekció-közeli hiábavalósága, melyekből
végkövetkeztetésként összeáll a megállapítás, hogy leghelyesebben
akkor cselekszik, ha önként mond le bármilyen vágyról, a
leghalványabb reménykedést sem engedve meg magának, melyben a
boldogság, mint reálisan elérhető létállapot szerepelne. Persze
erős túlzás boldogságról beszélni ott, ahol az örömérzet is csupán
mint a fájdalmak aktuális szünete jelentkezik, ha se a teste nem
gyötri, sem elméje nem kínozza (általában éppen azzal, hogy
szembesíti magát magával, múltjával, tetteivel).
Nem, még csak sorolta egymás után, miből is van elege. Elege volt
először is a testből (amellett, hogy titokban azért vállon
veregette magát, hogy még mindig életben van), ami egy átlagosan
vonzó, de legalábbis férfias testből torz, vállalhatatlan,
férfiatlan valamivé lett betegsége és gyógyszerei miatt; az egyik
vízhajtó hormontartalma következtében például méretes csöcsei
nőttek, az elvizesedéstől jókora pókhasa, amit a nyomásnak engedő
hasfal köldöksérvvel súlyosbított, hogy tejgumis haskötővel tudta
csak úgy-ahogy helyrehozni, éppen csak enyhítve valamit az önmaga
számára gusztustalan, nehezen elviselhető külalakján, amin tovább
rontott viszont, hogy a végtagjai elvékonyodtak, és mivel nem
emelhetett, nem erőltethette magát, tehetetlen volt ezzel szemben,
így hamarosan csupán a formásan széles váll maradt csupán, amiből
két hosszú, ropivékony kar nyúlt ki. Ez pedig csupán a külseje
volt. A viszonylag jóképű arc mögött igazi borzalmak kezdődtek a
szájüregben. Ezért is nevetett mindig szája elé tett kézzel,
mivelhogy felső fogsorából csonkokon kívül a jobb egyes erősen
rothadva és fogyva, valamint a bal hátsó maradt viszonylag egyben,
alul pedig csak őrlők nem voltak, a maradék középső sor pedig alul
felül fogyatkozott a szuvasodástól, a kalciumhiánytól és ki tudja
még mitől. Mindezekért pedig egyetlen vírus, a hepatitis C volt
felelős, amit kiegészített középiskolás korban járó
ópiát-függősége. (A fogak állapotáért inkább ez volt felelős.)
Végeredményben májzsugor volt a kórisme, amit gyorsan lezajló
cirrózis előzött meg. Túl volt már hat-hét, vagy több
nyelőcsővérzésen, és az orvos által jósolt minimális időn, és egy
hosszan tartó mély, kétségbeesett időszakon, mely alatt alaposan és
közelről megismerte a halálfélelmet, a rettegést, a pánikot, de egy
ideje tudott ismét nem gondolni egyfolytában a halálra, nem
uralkodott rajta a bekövetkező végtől való félelem, a rettegés,
hogy mikor, a mennyi van még hátra kínzó bizonytalansága. Ez
a maradék test, benne a sok feleslegtől megszabadult, olykor már
szinte súlytalan lélekkel a téli reggel első óráiban, rémálommentes
éjszaka után, még frissen ment a géphez és kapcsolta be, hogy
megnézze amúgy is virtuálisra redukálódott életében milyen
aktualitások vannak, a megannyi bedobott horogra akadt-e valami,
esélyt adva a "véletlennek", hogy szikrát dobjon agyának s
felvillanyozza azt, gerjesszen valami érdeklődést benne, ami nem is
volt olyan kis feladat az utóbbi időben, mivel valahogy kezdett
minden egyformán lényegtelennek tűnni számára, habár puritánságra
hajló lelkének volt egy ága, melybe mintha minden fa be lett volna
oltva, mindenféle levelek, mindenféle gyümölcsök és virágok
teremtek rajta, egyszerűbben fogalmazva az égvilágon mindenre képes
volt kíváncsi lenni. Attól kezdve, hogy életéből kilépett a nő,
akiért ma is képes lenne mindenre, fokozatosan, gyorsuló tempóban
virtualizálódott, lett elvonttá, ahogy mondani szokta, fejben
zajló-vá az élete. Ideális partner volt hozzá a net, a világháló,
még ha a kezdeti lelkesedése idővel alább is hagyott iránta.
Tulajdonképpen évek óta nem csinált egyebet az anyagbeszerzésen
kívül, mint gépezett (onnan szólt a zene, nézett filmeket,
netezett), tévét is nézett és a könyv olvasásról sem szokott le
azért. Lényegében e négyfalas élettérre szűkült méginkább a téllel,
a hideg és általában vigasztalan nappalokkal, hogy napalmmal
lehetett volna csak segíteni az ügyön, már ha, mint mondtam célja
lett volna egy pozitívabb életérzés. Felkelt, bedobta a
pót-bogyókat, és mire megette a hat-hét éve mindennapos tejbegríz
reggelijét, jótékony áramok indultak gyomrából minden irányba
terjedve, egy-egy pillanatra beleborzongva a mesterséges endorfin
szétterjedésébe a testben. Ezek a pillanatok álltak legközelebb
ahhoz az állapothoz, amit az emberek örömnek neveznek. Az egyéb
gyógyszerek bevétele után elővette az éppen olvasott könyvet és
olykor hangosan felnevetve olvasott, ameddig jólesett neki. (A
Bunny Munro-t olvasta, és örült, hogy a könyv jó volt, élvezetes
volt olvasnia.) Olykor-olykor megesett vele, ahogy valószínűleg
massal is, hogy úgy érezte, most tudna valami épkézláb dolgot írni,
kedvet érzett az íráshoz, így amikor felkelt az ágyról, ahol
olvasott, az írás reményében ment a géphez, a gondolatban már
megfogalmazott első mondatot forgatva magában, halvány derengésben
maga előtt látva a témát is, némi elképzeléssel a szöveg
haladásáról.
Lehajolt és bekapcsolta.
Ami alább következik,
annyira vers, amennyire én költő vagyok. Saját belátásom szerint
elég kevéssé, de nézzétek el, kifakadok néha, mint egy kelés. Észre
sem veszem és kész a vers.
Mivel történni velem már gyakorlatilag semmi sem, a hátteret a
Tavaszi hó-ból (Misima), vettem, melynek azt a fejezetét
fordítgatom éppen, mikor a fiatal szerelmesek először érintik
egymást, az első csókjuk története van benne. Ennyit az egyébként
talán felesleges körülményekről, talán törölnöm is kéne, de hát ezt
megtehetném az egésszel, úgyhogy hagyjuk.
Ja, és nem kell annyit
kommentelni, mer nem győzök válaszolni! he-he Szevasztok!
Riksaút hóviharban
Örökre behúzott függönyök mögött
belvilágom ablakában könyöklök
s magammal ragadom a látványt:
kavargó hópelyhek fraktálörvényeiben
a múlt elvetett törvényeihez tapadva
idézek fel mindig egy lépéssel korábbi
képeket, egy vak angyal kezétől vezetve,
forróság emlékével a fülemben
s kihült csókok emlékeivel a nyakamon
mellkasomban csendes dobogás
maradék szavaim - dadogás
míg minden teljesen elsötétül
p.s.:
A riksa mélyén, sűrű hóesésben
takaró alatt kéz a kézben,
húnyt pillák alatt két ajak
puha párnája összetapad
Skulo kollégának
említettem ma délután, ami az imént újra eszembe jutott, hogy a rám
nehezedő depresszió szinte fizikai fájdalmat okoz, amin csupán
azért lepődtem meg kicsit, mert egy ideje abban a hiszemben
éldegélek, hogy ilyesmi velem nem történhet meg. Hiába, még mindig
nem vagyok elég öreg hozzá, hogy ne érjenek meglepetések. De
mielőtt tovább haladnánk bizonytalan történetünk fonala mentén,
joggal vethetnénk fel a kérdést, mire fel ez az úgymond depresszió.
Felvethetnénk, csak éppenséggel nem nem vetem fel, finom utalást
téve költészetünk cirka tíz éve elhunyt híres/hírhedt alakjára,
akinek kilétét kinek-kinek műveltségére bízom. (Esetleg egy kereső
programra.)
Szóval fáj, még ha nem is tudnám pontos leírását adni a
fájdalomnak, a kínnak, amit érzek. Talán mintha a lelki teher
mázsákat nyomna, amit levegő után kapkodva cipelnék fel egy magas
hegy tetejére. Vagy valami ilyesmi. Az egyébként már megszokott
kilátástalanság, az esélytelenség bármi jóra, hogy öröm és gyönyör
helyett csak kín és gyötrelem vár, most valahogy csak borzalomra,
horrorra és félelemre számíthatok. A másik érdekes meglepetés, ami
ért, hogy az egyébként mindennapos öngyilkossági gondolatok, vagyis
egy újabb megszokás újult erővel és határozottsággal tört rám,
amennyiben megvalósításért kezdett könyörögni bennem. Egész
egyszerűen veszni látszott minden, ami a legkisebb pozitívumot
hordozta magában. Múlt és jövő koncentrált nyomorúságát élem
percről percre...
...ről percre...ről percre. Egy másik idő másik percei,
jelenidőben, közös jelentéktelenségben, bizonytalan halmazállapotú
lélekjelenlét önmagától jelet kér, receptorok milliárdjai követelik
a magukét ott, ahol már nem lehetsz fegyelmezett, hát neked is
hiába mondták, hogy a titkokat ne lesd meg!? Nézd, amott egy fekete
párduc villanó szeme mesél léptekről a párás, puha éjszakában és a
vér vöröséről, az utolsó ölelésről. Látod, hallod a halottak táncát
olykor? Rizsporos parókák, térdharisnyás férfi lábak és fekete,
csatos lakkcipők kopogásán át, jólnevelt álarcosok közt, terített
asztalok fölött gyertyák múló, imbolygó fényeinél, ahol Mefisztó a
Nagy Mutatványra készül? Hogy végül te állj ott ruhátlanul, a
nevetés kétségtelen tárgyaként, vagy te, vagy te... S ily módon
kulcsszóba botlottunk, mely a felébredés lenne, a Mennyország
kulcsa, csak hogy a Mennyországnak nincsen ajtaja, s ha már eleve
teoretikusan beszélhetünk csak, a valódi ébredés akkor következik
be, ha képzelt kulcsunkat azon nyomban el is hajítjuk, s
elfelejtjük a Mennyországot. "Igazam van, nem? De."
Vagy mégsincsen, de annyira bizonyosan, mint neked. Úgyhogy ezt be
is fejezhetjük.
Most pedig: MEGLEPETÉS! Amiért ezen a szép dátumon felbukkanni
szándékoztam itt a téren, az nem más, mint hogy megemlékezzek egy
születésnapról, mégpedig a hozzám ezerszállal kötődő Legendary Pink Dots zenekar
énekese: Edward Kaspel az 1954-es esztendő eme napján született,
így hát Isten éltesse Őt, és kívánom, hogy sose hagyja el az
inspirációja!
Ma lenne 85 éves(01.14.),
ha 40 évvel ezelőtt nem vetett volna véget klasszikus, japán
szamuráj-szokás szerint szeppukuval, felmetszve hasát, hogy aztán
iszonyú fájdalmak között várja míg Morita (ha jól emlékszem),
Tatenokai-béli "kedvese" elválassza fejét a nyakától, ami az
izgalmi állapot következtében több próbálkozás után sikerült csak
úgy-ahogy, groteszk, torz iróniával fejezve be egy gazdag,
termékeny életet annak tetőpontján: Misima Jukió (vagyis Hiraoka
Kimitake).
Nem tudhatom, módomban lenne-e jövőre is, hogy emlékezzek rá és
megemlékezzek róla, meg a viszonylag kerek évforduló miatt
döntöttem az írás mellett, pontosabban hogy kísérletet tegyek rá,
hogy e hazánkban kevéssé ismert és elismert szerző kapcsán
publikáljak, itt, a hálón, ahol szóhoz juthatok minden feltétel és
különösebb következmény nélkül a halvány reménnyel titokban, hogy
valaki talán éppen ezzel az írással jut közelebb egy életre szóló
élményhez, kedvet kapva hozzá, hogy közelebbről megismerkedjen
említett szerzőnk (legalább legjobb) műveivel, hiszen egy ilyen
méretű irodalmi hagyatékba bőven jutnak gyengébb szövegek is. Az
életmű, mely a versektől kezdve noh és kabuki darabokon, novellákon
át a nagyregényig ível. Valójában magam is csak töredékét olvastam,
és azt is főleg angolul, vagyis egy nyelv szűrőjén, egy fordító
szövegén keresztül, az eredeti szövegtől valamennyire
elkerülhetetlenül távolabbról, mintha Mishima (továbbiakban M.)
saját, anyanyelvén olvastam, értelmeztem volna azt. Azonban az
eredeti szöveg zsenialitása még így is átjön, ha eszembe jut akár
csak a saját elragadtatottságom is olvasás (avagy fordítás) közben.
Az sem lehet véletlen, hogy az "irodalmi élet" szereplői közül
éppen Nádas Péter elemzi egy helyt s említi meg M.-t, beszél a
"Mishima-mondat"-ról jellemző alkotói módszeréről,
szövegépítéséről. Amit a magam egyszerű, hétköznapi olvasói
szavaival M.-ról mondanék, mit is kedvelek benne, az nagyon
egyszerűen a rendkívül finom, kristálytiszta érzékenység, amivel
tájaktól az ember tudatalatti motivációiig, ahogy a lélek apró
rezdüléseit metafórákba, szimbólumokba bujtatja, vagy alig
észrevehető mozdulatokba, éles, pontos leírásokba rejt érzelmeket,
belső történéseket, és mondjuk utolsó művében, melyben egész élete,
életműve, tudása szintéziséhez jut el, mint a folyókat végül magába
fogadó tenger (The Sea of Fertility/A Termékenység tengere),
melyhez a folyók korábbi könyvek, teljes gazdagságát elénk tárja
helyszínekben is (ha pl. a Temple of Dawn-ra gondolunk, a harmadik
kötet a tetralógiából, ahol Sziám, India képe személyes
tapasztalatból vetül elénk, nem beszélve a buddhizmus főleg
ezoterikus ágának ismertetéséig, az élet, az örök körforgás végső
kérdésére igyekezve tárgyilagos választ adni, jogi tanulmányai is
visszaköszönnek már a II. kötetben is, ahol hosszadalmas leírást ad
egy tárgyalásról...) eljutva végül az angolul The Decay of the
Angel-nek fordított kurta zárókötetig, amely a címhez méltóan
megfosztott minden emelkedettségtől, és számomra a legkevésbé
tetszetős darabja a négy kötetnek, bár kétségtelenül van benne
valami perverz halálvágy, ami összességében elég nyomasztó, és
erősen a hatása alá kerülhet az olvasó.
Már legutóbb is tűnődtem rajta, vajon gondolkodnak-e még emberek
azon, számít-e valamit is, hogy milyen lesz valaki halála... Aztán
megnéztem egyik este a Saját halál-t... és hmmmm....
Nem tudom lehet-e bármit mondani. Hallgatni kellene, de hallgatni
nem lehet, hacsak nem a csendes őrület a cél.
Mishima felbontott egy eljegyzést, a nő azután Akihito császár
felesége lett. (ha jól
olvastam)
(Nem értem a nőket.
Különösen egyet.)
(-Mire való a szív?
-Hogy verjen.)
Nem, nem
szex lesz. (Nem, nem is "sex" és nem is seggs...)
Nem arról lesz szó, hogy mitől lesz nedves a bugyim(gatyóm),
mi csöpög vulváról (farokról), semmi erotikus képzelgés a
töpörtyűkészítés gyönyöreiről. Ó, Nyájas, le kell mondanod
az efféle izgalmakról, ha úgy döntesz mégis folytatod.
Sajnos engem évek óta, (ahogy azt a visszajárók
tudhatják)
saját halálom izgat igazán, az pedig semmi érzéki ingerre nem
ad
okot, nekem, csak rettegésre, hogy láthatom-e lebukni holnap is a
napot.
Akit orvos már nem is bíztat és saccolt hátralevőjét maga
mögött
tudhatja, annak fogalma lehet róla, hogy egy alapjáraton is
kétségbeesésre
hajlamos egyén, ez esetben én, körülbelül mit élhetek meg, de
legtöbben nem törődnek ilyesmivel, hiszen aki élhet és akar,
tegye,
nem hibáztathatom érte. De jónéven nem veszem senkitől, ha
gondolkodás nélkül belepof-ik, véleményez, ítél.
Nekem mindennapos elfoglaltságom, hogy negatív
kilátásaimmal
küszködöm, hogy élet híján mégse rohanjak fejvesztve az
ellenkező
irányba; hát írok, olykor csak azért, hogy ne legyek teljesen a
rettegés
rabja, ne kapjon el a semmi sodra, mert hiába, hogy úgy érzem
néha,
belenyugodtam, kész vagyok elfogadni jöjjön bármi, ösztönöm
feltámad újra és újra, lázad és élni akar míg a lélek
belezsugorodik
egy kutyaugatásba, szűkölni kezd, nyűszít, mert fél, és
képtelen
elfogadni a felfoghatatlant, hogy üres héj lesz nemsokára, hogy
nem nyithatja szemét egy szerető szempárra, s nem hallhatják
többé
egymás hangját...
Fanyaloghatsz, nevetségesnek, szánalmasnak tarthatsz,
de elhiheted,
egyszerűbb lett volna meghalni hirtelen, mikor még csak a lelkem
volt
félig halott, mint éber tudattal nézni végig, hogy lassan
elveszítek majd'
mindent és mindenkit, aki fontos volt nekem, és tudni, hogy kóma,
elvérzés,
vagy más rút halál vár egy végső magányosságban. Amikor felfelé
már nincs út, a belső rothadás ellen vajmi keveset tehetsz, s alig
emlékszel
már halvány emlékére is boldog óráknak, s nemhogy gyönyör, de az
öröm is
fehér hollók gyakoriságával téved feléd, a testé, ha
megfeledkezhetsz róla,
a szellemé pedig, két jó beszélgetés közti hosszú évek alatt
pillanatnyi
csöndek bölcs üressége.
Így és ezért írok én, úton a sír felé sírás helyett,
kínlódások közti szünetek
enyhületében egy "talált tárgy"-ra meredve, készülődve, hogy
visszaadjam.
S ha idáig eljutottál megköszönöm és elnézésedet
kérem, nem terhelni
akartam senkit, csak szabadulni egy kicsit, egy percre
fellélegezni!
Éjszaka. A rémület nem az
álom követe volt, hanem az ébredésé. Könyörtelen és hajszálpontos,
mint az orgyilkos kése, csak egy csók lehetősége, nem az összeérő
ajkak bizsergése, amit a szív felé igyekvő hűvös acél siklása (a
félelem) érzékeidből előhív a sötét szobában, s nem az életed pereg
le, csak néhány fotó a jóvátehetetlen szégyenérzet oldatában
elválasztva fehéret a feketétől, egyetlen másodperc univerzumában,
a tudat dimenziót váltva a lineáris időfolyamot egyszerre látja a
nem várt fenyegetés ijedelmének láncreakciója folytán, mert
mindjárt vége és nincs második lehetőség.
Pánikroham sincs, csak a keserű konzekvencia pereg pernyeként a
lélek mélységei felé, hogy lehetőségek nélkül, valódi életre
legalábbis, maradsz magadnak alig ép testben épp' hogy élő,
rokkant-roppant ingyenélő.
Miközben haladok a
napok karavánjával nappal, éjjel pedig pár órát az álmok
dzsungelében töltök, a kertek alatt halálom ólálkodik,
"s ezúttal a tehetetlenség
rettenetes súlya telepedett rá, hisz nincs miről, a gondolkodásnak
vége, mert vagy az a helyzet áll elő, hogy gondolkodás előtti
tartalmakhoz nyúl vissza, és az kifejezhetetlen, vagy gondolkodás
utáni tartalmakra mutat rá, de akkor is néma kell legyen,
szükségszerűen, a nyelv ugyanis már nem alkalmas rá, hogy
rögzíthetetlen tartalmaknak formául szolgáljon, nem szolgál többé,
mert körbeért, bejárt minden elképzelhető tartományt,"
"hogy is mondhatta volna el, hogy mióta abbahagyta a gondolkodást,
és emiatt megpillantotta a dolgokat, megértette, hogy mindaz, amit
mi a létből érzékelünk, nem más, mint a hiábavalóság felfoghatatlan
terjedelmű emlékműve, mely az idők végezetéig ismétli
önmagát,"
tudat és ösztön csendes
egykedvűséggel figyelmez a külvilág zajártalmából kiváló és hozzá
igyekvő jelenségekre, azzal a rejtett szándékkal, hogy az érzékek
közvetítette valóságból kiszűrje magának, ami önmagán túlmutat s
továbbadható mások esetleges épülésére, vagy csupán csak
gyönyörűségére.
Jóllehet Donkihóte-i jámbor naivitás lenne azt képzelni,
hogy minden gyakorlati hasznot nélkülöző szövege nyitott fülek
tömegére találhat. Jelenlétével csupán azon keveseket bíztatja
kitartásra, kik nemcsak szemmel, ésszel olvasnak, de szívükkel
is.
Nem, ne higgye senki, hogy világmegváltó szándékaim vannak, voltak,
de nem álmodozom világvégéről sem.
Ami engem illet, az evilági élet számomra rég csupán létezést
jelent, csak figyelem és értelmezni próbálom, hogy ha élnék, hogyan
is kéne azt csinálni, vagy csupán hagyom, hogy érzékeimen át a
világ éljen bennem, ha fordítva nem megy.
Csuda dolog az elme, hogy ugyanazt a látványt mennyire másképp
tudja láttatni. A minap történt meg velem: álltál előttem, néztél
rám csendben és egyszercsak azon vettem észre magam, hogy hajolnék
hozzád s csókolnálak, mintha nem változott volna köztünk semmi,
holott nem csak a fél európányi távolság választ el minket napjaink
zömében, és még ugyanabban a pillanatban jöttem rá, hogy valami a
tudatot megelőzve késztetett cselekvésre, s mintha álomból ébrednék
csak válladra hajtottam a fejem és átöleltelek. Nem tudom mi
járhatott akkor a fejedben, mit vettél észre, mit érzékeltél az
egészből, csak annyit mondtam, hogy időzavarba kerültem.
(Kaspel-lel álmodtam.)
Minden éjjel eltervezem, hogy majd holnap leülök szépen és elkezdem
megcsinálni módszeresen, amit forgatok egy ideje a fejemben, és
minden délután észreveszem, hogy elment a nap a legcsekélyebb
haladás nélkül.
Nos, ezt a szöveget most már így hagyom. Ha találtál benne valami
érdekeset, jó, ha nem, úgy is.
Mindenkinek olyan új évet kívánok, amilyet ő nekem!
Örömmel hallottam szájából a derűsebb, tehermentes tónusán, hogy
jobban van.
Nem perfekt még az állapota, de legalább a furcsa allergia
elmúlóban. Hat-hét év után ugyanúgy könnyebbülök meg ettől, mint
anno. A kérdést azonban Banyekk mondta ki hangosan, vajon mi lehet
az oka, hogy ennyit, ennyire, holott..., de csak egy
haddneénmondjam-mal válaszoltam. A csupasz kérdéssel toldottam meg,
hogy hol a boldogság, ha a szerelem máshol lakik. Itt szakadt meg a
salgótarjáni hozzáférés és itt is kellene lezárnom ezt a témát,
mielőtt magamra haragítom gyógyuló betegemet.
Délutánra maradt, hogy jól felhúzzam magam és ki az összes
ismerkedős siteról, ahova az utóbbi héten egy talán kínai, talán
lány miatt, mert szinte biztos voltam benne, hogy egy talán orosz
talán lány borzalmas angolsággal megírt, félig érthetetlen levelére
időt pazaroltam, bíbelődve a válasszal, noha csak idő kérdésének
tűnt, hogy pénzt kér tőlem bármely okból, holott még csak nem is
tetszett. Jóllehet ha akarnék se tudnék lét küldeni senkinek, pláne
nem egy vadidegennek. De hogy az időmet pazaroltam rá és ezzel
fárasztottam az agyamat...!
Megbocsáthatatlan és jóvátehetetlen, bár a mérgelődésre,
bosszankodásra már nem pazaroltam az energiám. Abban az esetben, ha
netán nem lenne igazam, kicsit kellemetlen lehetne, bár nem tudom
hogy tudna meggyőzni a maga igazáról. Az őszinteség
kényelmetlenségének legalább elé mentem, hiszen valószínűleg futva
menekülne, ha
a valódi helyzetemmel tisztába kerülne. Ja, azt kihagytam, hogy egy
rövid, tömör válaszlevéllel azért tudtára adtam a véleményem az
ilyesmiről, és felvilágosítottam, hogy feketelistán van a profilja.
No, majd kiderül, lesz-e még kedve próbálkozni.
Estére pedig a szinte szokásos hastájéki diszkomfort érzés a
hozzátartozó negatív gondolatokkal, de picit bízva benne, hogy
hamarosan elmúlik, de egy óránál talán nem tart tovább, és remélve,
hogy nem fogfájással fejeződik be a nap, mihelyst lemegyek
vízszintbe.
Legrosszabb persze, hogy teljesen terméketlen vagyok, maximum ilyen
töltelék-szövegekre futja és lassan még a fordításhoz sem marad
kedvem. Azért néhány ötlet felmerült bennem ma egy flash-videóhoz,
de a kivitelezéshez nem tudom lesz-e ambícióm, türelmem,
kitartásom. Ez is már csak holnap derülhet ki, hiszen már alig van
a mából is. He-he.
A nap jó hírei: a The Kilimanjaro Darkjazz Ensemble új lemezzel
jött ki (a rossz, hogy 4-dikén itt nyomták a Toldi moziban, amit
nem tudtam...), valamint a non-plus ultra Takeshi Kitano Outrage
címmel újra egy yakuzás filmet készít. Current 93 rajongóknak
ajánlom Tibet és a Current oldalát is a myspace-en, ahol nagyszerű
(szerintem webkamerás) fotókat lehet megtekinteni róla. Tényleg egy
bűbáj, ahogy a kamerába néz. :) Vagy nem is! Átmásolom muzsikás
blogomba őket és megpróbálom a TKDE nyitó számához készült videót
is betenni.
Kösz a türelmet, vicclát, jó8!
G.
A Blogter Magyarország egyik vezető blogszolgáltatója. Blogolás, ismerősök, mikroblog is elérhető a rendszerben. Regisztrálj vagy lépj be.
Hoválettem /megint... / - "Már megint egy látomás..." - ha ismered - "egy kihalt állomás..." Valahogy így döcögnek a napok, az esemény(telenség)ek. Persze, persze, elnézést az ostálytalálkozón résztvevőktől, tudom, hogy ... - 1 éve
TransPlaNet - Hát eljött a ma a tegnapra, én még itt vagyok egyben, úgyhogy akkor ígéret szép szó... Szóval a legfontosabb, A hír: a TransPlaNet bontogatja szárnyait! Egyelőre alig több, mint a semmi, de helye már van: http:/... - több éve