dotted arm

...---...

Részlet (1.)

Ahogyan az már csak lenni szokott, legalábbis nála, legalábbis olykor, de az utóbbi időkben mindenképp: egyszerre lett elege mindenből.
Az egyik pillanatban még békésen olvasgat, a következőben már kiéhezett tigrisként járkál fel és alá, minden idegszála kisülés előtti pillanatban, ahogy az állatot forró, lüktető vér-vágya, úgy veszi birtokba, tereli hurokcsapdába őt is a testét uraló méreg utáni önálló akarat, amelyre nincs nem.
Persze most még csak felbukkan, megjelenik a színen, átvonul egy jeleneten, mint egy később a néző eszébe jutó mozzanat a filmben, amikor majd feltárul a szerep, mely korántsem bizonyul olyan jelentéktelennek.
De most még most van, Jekyll és Hyde még nem vált ketté, vagy éppen nem lettek egyek, nézőpont kérdése. Még békésen gondolkodik, végiggondol (mintha ez lehetséges volna) önmagán, egyik stáció után a másik, az élete tükrét lesi, a csalóka vízfelszínt bámulja, amit folyton megzavar egy-egy hullámfodor. A végeredményből indulva visszafelé, a teljes csődtől tartva az origohoz, ha olykor rejtett logikával is, de visszafejthető lenne a spirális útvonal, ha ez szándékában állna.
Még csak megállapítja, konstatálja, hogy út innentől nem vezet sehová, mintha a sivatagba ért volna, innentől körbe-körbe bolyongás vár rá, végső és teljes kiszolgáltatottságban egy felső(?) kegyelemnek, hogy mikor hagyja el száját az utolsó lélegzet, testét a lélek.
Ebben a pillanatban (még) csak gondolta, hogy elege van, még csak érzések, érzelmek sem homályosították el a legkevésbé sem a tudatát, melybe vastagon, élesen és jó mélyen volt bevésve élete megannyi részletének perfekció-közeli hiábavalósága, melyekből végkövetkeztetésként összeáll a megállapítás, hogy leghelyesebben akkor cselekszik, ha önként mond le bármilyen vágyról, a leghalványabb reménykedést sem engedve meg magának, melyben a boldogság, mint reálisan elérhető létállapot szerepelne. Persze erős túlzás boldogságról beszélni ott, ahol az örömérzet is csupán mint a fájdalmak aktuális szünete jelentkezik, ha se a teste nem gyötri, sem elméje nem kínozza (általában éppen azzal, hogy szembesíti magát magával, múltjával, tetteivel).
Nem, még csak sorolta egymás után, miből is van elege. Elege volt először is a testből (amellett, hogy titokban azért vállon veregette magát, hogy még mindig életben van), ami egy átlagosan vonzó, de legalábbis férfias testből torz, vállalhatatlan, férfiatlan valamivé lett betegsége és gyógyszerei miatt; az egyik vízhajtó hormontartalma következtében például méretes csöcsei nőttek, az elvizesedéstől jókora pókhasa, amit a nyomásnak engedő hasfal köldöksérvvel súlyosbított, hogy tejgumis haskötővel tudta csak úgy-ahogy helyrehozni, éppen csak enyhítve valamit az önmaga számára gusztustalan, nehezen elviselhető külalakján, amin tovább rontott viszont, hogy a végtagjai elvékonyodtak, és mivel nem emelhetett, nem erőltethette magát, tehetetlen volt ezzel szemben, így hamarosan csupán a formásan széles váll maradt csupán, amiből két hosszú, ropivékony kar nyúlt ki. Ez pedig csupán a külseje volt. A viszonylag jóképű arc mögött igazi borzalmak kezdődtek a szájüregben. Ezért is nevetett mindig szája elé tett kézzel, mivelhogy felső fogsorából csonkokon kívül a jobb egyes erősen rothadva és fogyva, valamint a bal hátsó maradt viszonylag egyben, alul pedig csak őrlők nem voltak, a maradék középső sor pedig alul felül fogyatkozott a szuvasodástól, a kalciumhiánytól és ki tudja még mitől. Mindezekért pedig egyetlen vírus, a hepatitis C volt felelős, amit kiegészített középiskolás korban járó ópiát-függősége. (A fogak állapotáért inkább ez volt felelős.) Végeredményben májzsugor volt a kórisme, amit gyorsan lezajló cirrózis előzött meg. Túl volt már hat-hét, vagy több nyelőcsővérzésen, és az orvos által jósolt minimális időn, és egy hosszan tartó mély, kétségbeesett időszakon, mely alatt alaposan és közelről megismerte a halálfélelmet, a rettegést, a pánikot, de egy ideje tudott ismét nem gondolni egyfolytában a halálra, nem uralkodott rajta a bekövetkező végtől való félelem, a rettegés, hogy mikor, a mennyi van még hátra kínzó bizonytalansága.  Ez a maradék test, benne a sok feleslegtől megszabadult, olykor már szinte súlytalan lélekkel a téli reggel első óráiban, rémálommentes éjszaka után, még frissen ment a géphez és kapcsolta be, hogy megnézze amúgy is virtuálisra redukálódott életében milyen aktualitások vannak, a megannyi bedobott horogra akadt-e valami, esélyt adva a "véletlennek", hogy szikrát dobjon agyának s felvillanyozza azt, gerjesszen valami érdeklődést benne, ami nem is volt olyan kis feladat az utóbbi időben, mivel valahogy kezdett minden egyformán lényegtelennek tűnni számára, habár puritánságra hajló lelkének volt egy ága, melybe mintha minden fa be lett volna oltva, mindenféle levelek, mindenféle gyümölcsök és virágok teremtek rajta, egyszerűbben fogalmazva az égvilágon mindenre képes volt kíváncsi lenni. Attól kezdve, hogy életéből kilépett a nő, akiért ma is képes lenne mindenre, fokozatosan, gyorsuló tempóban virtualizálódott, lett elvonttá, ahogy mondani szokta, fejben zajló-vá az élete. Ideális partner volt hozzá a net, a világháló, még ha a kezdeti lelkesedése idővel alább is hagyott iránta. Tulajdonképpen évek óta nem csinált egyebet az anyagbeszerzésen kívül, mint gépezett (onnan szólt a zene, nézett filmeket, netezett), tévét is nézett és a könyv olvasásról sem szokott le azért. Lényegében e négyfalas élettérre szűkült méginkább a téllel, a hideg és általában vigasztalan nappalokkal, hogy napalmmal lehetett volna csak segíteni az ügyön, már ha, mint mondtam célja lett volna egy pozitívabb életérzés. Felkelt, bedobta a pót-bogyókat, és mire megette a hat-hét éve mindennapos tejbegríz reggelijét, jótékony áramok indultak gyomrából minden irányba terjedve, egy-egy pillanatra beleborzongva a mesterséges endorfin szétterjedésébe a testben. Ezek a pillanatok álltak legközelebb ahhoz az állapothoz, amit az emberek örömnek neveznek. Az egyéb gyógyszerek bevétele után elővette az éppen olvasott könyvet és olykor hangosan felnevetve olvasott, ameddig jólesett neki. (A Bunny Munro-t olvasta, és örült, hogy a könyv jó volt, élvezetes volt olvasnia.) Olykor-olykor megesett vele, ahogy valószínűleg massal is, hogy úgy érezte, most tudna valami épkézláb dolgot írni, kedvet érzett az íráshoz, így amikor felkelt az ágyról, ahol olvasott, az írás reményében ment a géphez, a gondolatban már megfogalmazott első mondatot forgatva magában, halvány derengésben maga előtt látva a témát is, némi elképzeléssel a szöveg haladásáról.
Lehajolt és bekapcsolta.

 

Tovább »

Címkék: ,

Ilyen még úccse volt

Tovább »

Címkék: , ,

Visszapillantó

Ami alább következik, annyira vers, amennyire én költő vagyok. Saját belátásom szerint elég kevéssé, de nézzétek el, kifakadok néha, mint egy kelés. Észre sem veszem és kész a vers.
Mivel történni velem már gyakorlatilag semmi sem, a hátteret a Tavaszi hó-ból (Misima), vettem, melynek azt a fejezetét fordítgatom éppen, mikor a fiatal szerelmesek először érintik egymást, az első csókjuk története van benne. Ennyit az egyébként talán felesleges körülményekről, talán törölnöm is kéne, de hát ezt megtehetném az egésszel, úgyhogy hagyjuk.

Ja, és nem kell annyit kommentelni, mer nem győzök válaszolni! he-he Szevasztok!

Riksaút hóviharban

Örökre behúzott függönyök mögött
belvilágom ablakában könyöklök
s magammal ragadom a látványt:

kavargó hópelyhek fraktálörvényeiben
a múlt elvetett törvényeihez tapadva
idézek fel mindig egy lépéssel korábbi

képeket, egy vak angyal kezétől vezetve,
forróság emlékével a fülemben
s kihült csókok emlékeivel a nyakamon

mellkasomban csendes dobogás
maradék szavaim - dadogás
míg minden teljesen elsötétül

p.s.:

A riksa mélyén, sűrű hóesésben
takaró alatt kéz a kézben,
húnyt pillák alatt két ajak
puha párnája összetapad

G.

Tovább »

Címkék: ,

Egykéthá

Skulo kollégának említettem ma délután, ami az imént újra eszembe jutott, hogy a rám nehezedő depresszió szinte fizikai fájdalmat okoz, amin csupán azért lepődtem meg kicsit, mert egy ideje abban a hiszemben éldegélek, hogy ilyesmi velem nem történhet meg. Hiába, még mindig nem vagyok elég öreg hozzá, hogy ne érjenek meglepetések. De mielőtt tovább haladnánk bizonytalan történetünk fonala mentén, joggal vethetnénk fel a kérdést, mire fel ez az úgymond depresszió. Felvethetnénk, csak éppenséggel nem nem vetem fel, finom utalást téve költészetünk cirka tíz éve elhunyt híres/hírhedt alakjára, akinek kilétét kinek-kinek műveltségére bízom. (Esetleg egy kereső programra.)
Szóval fáj, még ha nem is tudnám pontos leírását adni a fájdalomnak, a kínnak, amit érzek. Talán mintha a lelki teher mázsákat nyomna, amit levegő után kapkodva cipelnék fel egy magas hegy tetejére. Vagy valami ilyesmi. Az egyébként már megszokott kilátástalanság, az esélytelenség bármi jóra, hogy öröm és gyönyör helyett csak kín és gyötrelem vár, most valahogy csak borzalomra, horrorra és félelemre számíthatok. A másik érdekes meglepetés, ami ért, hogy az egyébként mindennapos öngyilkossági gondolatok, vagyis egy újabb megszokás újult erővel és határozottsággal tört rám, amennyiben megvalósításért kezdett könyörögni bennem. Egész egyszerűen veszni látszott minden, ami a legkisebb pozitívumot hordozta magában. Múlt és jövő koncentrált nyomorúságát élem percről percre...
...ről percre...ről percre. Egy másik idő másik percei, jelenidőben, közös jelentéktelenségben, bizonytalan halmazállapotú lélekjelenlét önmagától jelet kér, receptorok milliárdjai követelik a magukét ott, ahol már nem lehetsz fegyelmezett, hát neked is hiába mondták, hogy a titkokat ne lesd meg!? Nézd, amott egy fekete párduc villanó szeme mesél léptekről a párás, puha éjszakában és a vér vöröséről, az utolsó ölelésről. Látod, hallod a halottak táncát olykor? Rizsporos parókák, térdharisnyás férfi lábak és fekete, csatos lakkcipők kopogásán át, jólnevelt álarcosok közt, terített asztalok fölött gyertyák múló, imbolygó fényeinél, ahol Mefisztó a Nagy Mutatványra készül? Hogy végül te állj ott ruhátlanul, a nevetés kétségtelen tárgyaként, vagy te, vagy te... S ily módon kulcsszóba botlottunk, mely a felébredés lenne, a Mennyország kulcsa, csak hogy a Mennyországnak nincsen ajtaja, s ha már eleve teoretikusan beszélhetünk csak, a valódi ébredés akkor következik be, ha képzelt kulcsunkat azon nyomban el is hajítjuk, s elfelejtjük a Mennyországot. "Igazam van, nem? De."
Vagy mégsincsen, de annyira bizonyosan, mint neked. Úgyhogy ezt be is fejezhetjük.
Most pedig: MEGLEPETÉS! Amiért ezen a szép dátumon felbukkanni szándékoztam itt a téren, az nem más, mint hogy megemlékezzek egy születésnapról, mégpedig a hozzám ezerszállal kötődő Legendary Pink Dots zenekar énekese: Edward Kaspel az 1954-es esztendő eme napján született, így hát Isten éltesse Őt, és kívánom, hogy sose hagyja el az inspirációja!

 

Tovább »

Címkék: , ,

Mishima (85)

Ma lenne 85 éves(01.14.), ha 40 évvel ezelőtt nem vetett volna véget klasszikus, japán szamuráj-szokás szerint szeppukuval, felmetszve hasát, hogy aztán iszonyú fájdalmak között várja míg Morita (ha jól emlékszem), Tatenokai-béli "kedvese" elválassza fejét a nyakától, ami az izgalmi állapot következtében több próbálkozás után sikerült csak úgy-ahogy, groteszk, torz iróniával fejezve be egy gazdag, termékeny életet annak tetőpontján: Misima Jukió (vagyis Hiraoka Kimitake).
Nem tudhatom, módomban lenne-e jövőre is, hogy emlékezzek rá és megemlékezzek róla, meg a viszonylag kerek évforduló miatt döntöttem az írás mellett, pontosabban hogy kísérletet tegyek rá, hogy e hazánkban kevéssé ismert és elismert szerző kapcsán publikáljak, itt, a hálón, ahol szóhoz juthatok minden feltétel és különösebb következmény nélkül a halvány reménnyel titokban, hogy valaki talán éppen ezzel az írással jut közelebb egy életre szóló élményhez, kedvet kapva hozzá, hogy közelebbről megismerkedjen említett szerzőnk (legalább legjobb) műveivel, hiszen egy ilyen méretű irodalmi hagyatékba bőven jutnak gyengébb szövegek is. Az életmű, mely a versektől kezdve noh és kabuki darabokon, novellákon át a nagyregényig ível. Valójában magam is csak töredékét olvastam, és azt is főleg angolul, vagyis egy nyelv szűrőjén, egy fordító szövegén keresztül, az eredeti szövegtől valamennyire elkerülhetetlenül távolabbról, mintha Mishima (továbbiakban M.) saját, anyanyelvén olvastam, értelmeztem volna azt. Azonban az eredeti szöveg zsenialitása még így is átjön, ha eszembe jut akár csak a saját elragadtatottságom is olvasás (avagy fordítás) közben. Az sem lehet véletlen, hogy az "irodalmi élet" szereplői közül éppen Nádas Péter elemzi egy helyt s említi meg M.-t, beszél a "Mishima-mondat"-ról jellemző alkotói módszeréről, szövegépítéséről. Amit a magam egyszerű, hétköznapi olvasói szavaival M.-ról mondanék, mit is kedvelek benne, az nagyon egyszerűen a rendkívül finom, kristálytiszta érzékenység, amivel tájaktól az ember tudatalatti motivációiig, ahogy a lélek apró rezdüléseit metafórákba, szimbólumokba bujtatja, vagy alig észrevehető mozdulatokba, éles, pontos leírásokba rejt érzelmeket, belső történéseket, és mondjuk utolsó művében, melyben egész élete, életműve, tudása szintéziséhez jut el, mint a folyókat végül magába fogadó tenger (The Sea of Fertility/A Termékenység tengere), melyhez a folyók korábbi könyvek, teljes gazdagságát elénk tárja helyszínekben is (ha pl. a Temple of Dawn-ra gondolunk, a harmadik kötet a tetralógiából, ahol Sziám, India képe személyes tapasztalatból vetül elénk, nem beszélve a buddhizmus főleg ezoterikus ágának ismertetéséig, az élet, az örök körforgás végső kérdésére igyekezve tárgyilagos választ adni, jogi tanulmányai is visszaköszönnek már a II. kötetben is, ahol hosszadalmas leírást ad egy tárgyalásról...) eljutva végül az angolul The Decay of the Angel-nek fordított kurta zárókötetig, amely a címhez méltóan megfosztott minden emelkedettségtől, és számomra a legkevésbé tetszetős darabja a négy kötetnek, bár kétségtelenül van benne valami perverz halálvágy, ami összességében elég nyomasztó, és erősen a hatása alá kerülhet az olvasó.
Már legutóbb is tűnődtem rajta, vajon gondolkodnak-e még emberek azon, számít-e valamit is, hogy milyen lesz valaki halála... Aztán megnéztem egyik este a Saját halál-t... és hmmmm....
Nem tudom lehet-e bármit mondani. Hallgatni kellene, de hallgatni nem lehet, hacsak nem a csendes őrület a cél.
Mishima felbontott egy eljegyzést, a nő azután Akihito császár felesége lett. (ha jól olvastam)

(Nem értem a nőket. Különösen egyet.)
(-Mire való a szív?
 -Hogy verjen.)

Befejeztem.
G.

Tovább »

Címkék: ,

18-as karika

   Nem, nem szex lesz. (Nem, nem is "sex" és nem is seggs...)
Nem arról lesz szó, hogy mitől lesz nedves a bugyim(gatyóm),
mi csöpög vulváról (farokról), semmi erotikus képzelgés a
töpörtyűkészítés gyönyöreiről. Ó, Nyájas, le kell mondanod
az efféle izgalmakról, ha úgy döntesz mégis folytatod.
   Sajnos engem évek óta, (ahogy azt a visszajárók tudhatják)
saját halálom izgat igazán, az pedig semmi érzéki ingerre nem ad
okot, nekem, csak rettegésre, hogy láthatom-e lebukni holnap is a napot.
Akit orvos már nem is bíztat és saccolt hátralevőjét maga mögött
tudhatja, annak fogalma lehet róla, hogy egy alapjáraton is kétségbeesésre
hajlamos egyén, ez esetben én, körülbelül mit élhetek meg, de
legtöbben nem törődnek ilyesmivel, hiszen aki élhet és akar, tegye,
nem hibáztathatom érte. De jónéven nem veszem senkitől, ha
gondolkodás nélkül belepof-ik, véleményez, ítél.
   Nekem mindennapos elfoglaltságom, hogy negatív kilátásaimmal
küszködöm, hogy élet híján mégse rohanjak fejvesztve az ellenkező
irányba; hát írok, olykor csak azért, hogy ne legyek teljesen a rettegés
rabja, ne kapjon el a semmi sodra, mert hiába, hogy úgy érzem néha,
belenyugodtam, kész vagyok elfogadni jöjjön bármi, ösztönöm
feltámad újra és újra, lázad és élni akar míg a lélek belezsugorodik
egy kutyaugatásba, szűkölni kezd, nyűszít, mert fél, és képtelen
elfogadni a felfoghatatlant, hogy üres héj lesz nemsokára, hogy
nem nyithatja szemét egy szerető szempárra, s nem hallhatják többé
egymás hangját...
   Fanyaloghatsz, nevetségesnek, szánalmasnak tarthatsz, de elhiheted,
egyszerűbb lett volna meghalni hirtelen, mikor még csak a lelkem volt
félig halott, mint éber tudattal nézni végig, hogy lassan elveszítek majd'
mindent és mindenkit, aki fontos volt nekem, és tudni, hogy kóma, elvérzés,
vagy más rút halál vár egy végső magányosságban. Amikor felfelé
már nincs út, a belső rothadás ellen vajmi keveset tehetsz, s alig emlékszel
már halvány emlékére is boldog óráknak, s nemhogy gyönyör, de az öröm is
fehér hollók gyakoriságával téved feléd, a testé, ha megfeledkezhetsz róla,
a szellemé pedig, két jó beszélgetés közti hosszú évek alatt pillanatnyi
csöndek bölcs üressége.
   Így és ezért írok én, úton a sír felé sírás helyett, kínlódások közti szünetek
enyhületében egy "talált tárgy"-ra meredve, készülődve, hogy visszaadjam.
   S ha idáig eljutottál megköszönöm és elnézésedet kérem, nem terhelni
akartam senkit, csak szabadulni egy kicsit, egy percre fellélegezni!

/Uram, irgalmazz!/

G.

Tovább »

Címkék: , , , ,

Ébredések (1)

Éjszaka. A rémület nem az álom követe volt, hanem az ébredésé. Könyörtelen és hajszálpontos, mint az orgyilkos kése, csak egy csók lehetősége, nem az összeérő ajkak bizsergése, amit a szív felé igyekvő hűvös acél siklása (a félelem) érzékeidből előhív a sötét szobában, s nem az életed pereg le, csak néhány fotó a jóvátehetetlen szégyenérzet oldatában elválasztva fehéret a feketétől, egyetlen másodperc univerzumában, a tudat dimenziót váltva a lineáris időfolyamot egyszerre látja a nem várt fenyegetés ijedelmének láncreakciója folytán, mert mindjárt vége és nincs második lehetőség.
Pánikroham sincs, csak a keserű konzekvencia pereg pernyeként a lélek mélységei felé, hogy lehetőségek nélkül, valódi életre legalábbis, maradsz magadnak alig ép testben épp' hogy élő,
rokkant-roppant ingyenélő.

Tovább »

Címkék: ,

Az utolsó

Miközben haladok a napok karavánjával nappal, éjjel pedig pár órát az álmok dzsungelében töltök, a kertek alatt halálom ólálkodik,

"s ezúttal a tehetetlenség rettenetes súlya telepedett rá, hisz nincs miről, a gondolkodásnak vége, mert vagy az a helyzet áll elő, hogy gondolkodás előtti tartalmakhoz nyúl vissza, és az kifejezhetetlen, vagy gondolkodás utáni tartalmakra mutat rá, de akkor is néma kell legyen, szükségszerűen, a nyelv ugyanis már nem alkalmas rá, hogy rögzíthetetlen tartalmaknak formául szolgáljon, nem szolgál többé, mert körbeért, bejárt minden elképzelhető tartományt,"

"hogy is mondhatta volna el, hogy mióta abbahagyta a gondolkodást, és emiatt megpillantotta a dolgokat, megértette, hogy mindaz, amit mi a létből érzékelünk, nem más, mint a hiábavalóság felfoghatatlan terjedelmű emlékműve, mely az idők végezetéig ismétli önmagát,"

tudat és ösztön csendes egykedvűséggel figyelmez a külvilág zajártalmából kiváló és hozzá igyekvő jelenségekre, azzal a rejtett szándékkal, hogy az érzékek közvetítette valóságból kiszűrje magának, ami önmagán túlmutat s továbbadható mások esetleges épülésére, vagy csupán csak gyönyörűségére.

Jóllehet Donkihóte-i jámbor naivitás lenne azt képzelni, hogy minden gyakorlati hasznot nélkülöző szövege nyitott fülek tömegére találhat. Jelenlétével csupán azon keveseket bíztatja kitartásra, kik nemcsak szemmel, ésszel olvasnak, de szívükkel is.
Nem, ne higgye senki, hogy világmegváltó szándékaim vannak, voltak, de nem álmodozom világvégéről sem.
Ami engem illet, az evilági élet számomra rég csupán létezést jelent, csak figyelem és értelmezni próbálom, hogy ha élnék, hogyan is kéne azt csinálni, vagy csupán hagyom, hogy érzékeimen át a világ éljen bennem, ha fordítva nem megy.

Csuda dolog az elme, hogy ugyanazt a látványt mennyire másképp tudja láttatni. A minap történt meg velem: álltál előttem, néztél rám csendben és egyszercsak azon vettem észre magam, hogy hajolnék hozzád s csókolnálak, mintha nem változott volna köztünk semmi, holott nem csak a fél európányi távolság választ el minket napjaink zömében, és még ugyanabban a pillanatban jöttem rá, hogy valami a tudatot megelőzve késztetett cselekvésre, s mintha álomból ébrednék csak válladra hajtottam a fejem és átöleltelek. Nem tudom mi járhatott akkor a fejedben, mit vettél észre, mit érzékeltél az egészből, csak annyit mondtam, hogy időzavarba kerültem.

(Kaspel-lel álmodtam.)

Minden éjjel eltervezem, hogy majd holnap leülök szépen és elkezdem megcsinálni módszeresen, amit forgatok egy ideje a fejemben, és minden délután észreveszem, hogy elment a nap a legcsekélyebb haladás nélkül.

Nos, ezt a szöveget most már így hagyom. Ha találtál benne valami érdekeset, jó, ha nem, úgy is.

Mindenkinek olyan új évet kívánok, amilyet ő nekem!

(Idézet: Krasznahorkai L.: Az utolsó farkas)

Üdv!
G

Tovább »

Címkék: ,

Szórakosgatás

Hajnal előtt

Röpülj, hajóm,
nincs már, aki evezzen,
aki nevetne összerezzen,
röpülj, hajóm,

Űrön, ürességen át,
Elhagyunk csendben élőt, halottat,
Törődött elmét s szívem, a megraboltat
Űrön, ürességen át,

Ahol a pörgés megáll, oda,
hol hullásunk végső és végtelen
Röpülj hajóm az űrön át oda,
ahol a pörgés megáll.

Tovább »

Címkék:

Mert megérdemlem

Örömmel hallottam szájából a derűsebb, tehermentes tónusán, hogy jobban van.
Nem perfekt még az állapota, de legalább a furcsa allergia elmúlóban. Hat-hét év után ugyanúgy könnyebbülök meg ettől, mint anno. A kérdést azonban Banyekk mondta ki hangosan, vajon mi lehet az oka, hogy ennyit, ennyire, holott..., de csak egy haddneénmondjam-mal válaszoltam. A csupasz kérdéssel toldottam meg, hogy hol a boldogság, ha a szerelem máshol lakik. Itt szakadt meg a salgótarjáni hozzáférés és itt is kellene lezárnom ezt a témát, mielőtt magamra haragítom gyógyuló betegemet.
Délutánra maradt, hogy jól felhúzzam magam és ki az összes ismerkedős siteról, ahova az utóbbi héten egy talán kínai, talán lány miatt, mert szinte biztos voltam benne, hogy egy talán orosz talán lány borzalmas angolsággal megírt, félig érthetetlen levelére időt pazaroltam, bíbelődve a válasszal, noha csak idő kérdésének tűnt, hogy pénzt kér tőlem bármely okból, holott még csak nem is tetszett. Jóllehet ha akarnék se tudnék lét küldeni senkinek, pláne nem egy vadidegennek. De hogy az időmet pazaroltam rá és ezzel fárasztottam az agyamat...!
Megbocsáthatatlan és jóvátehetetlen, bár a mérgelődésre, bosszankodásra már nem pazaroltam az energiám. Abban az esetben, ha netán nem lenne igazam, kicsit kellemetlen lehetne, bár nem tudom hogy tudna meggyőzni a maga igazáról. Az őszinteség kényelmetlenségének legalább elé mentem, hiszen valószínűleg futva menekülne, ha
a valódi helyzetemmel tisztába kerülne. Ja, azt kihagytam, hogy egy rövid, tömör válaszlevéllel azért tudtára adtam a véleményem az ilyesmiről, és felvilágosítottam, hogy feketelistán van a profilja. No, majd kiderül, lesz-e még kedve próbálkozni.
Estére pedig a szinte szokásos hastájéki diszkomfort érzés a hozzátartozó negatív gondolatokkal, de picit bízva benne, hogy hamarosan elmúlik, de egy óránál talán nem tart tovább, és remélve, hogy nem fogfájással fejeződik be a nap, mihelyst lemegyek vízszintbe.
Legrosszabb persze, hogy teljesen terméketlen vagyok, maximum ilyen töltelék-szövegekre futja és lassan még a fordításhoz sem marad kedvem. Azért néhány ötlet felmerült bennem ma egy flash-videóhoz, de a kivitelezéshez nem tudom lesz-e ambícióm, türelmem, kitartásom. Ez is már csak holnap derülhet ki, hiszen már alig van a mából is. He-he.
A nap jó hírei: a The Kilimanjaro Darkjazz Ensemble új lemezzel jött ki (a rossz, hogy 4-dikén itt nyomták a Toldi moziban, amit nem tudtam...), valamint a non-plus ultra Takeshi Kitano Outrage címmel újra egy yakuzás filmet készít. Current 93 rajongóknak ajánlom Tibet és a Current oldalát is a myspace-en, ahol nagyszerű (szerintem webkamerás) fotókat lehet megtekinteni róla. Tényleg egy bűbáj, ahogy a kamerába néz. :) Vagy nem is! Átmásolom muzsikás blogomba őket és megpróbálom a TKDE nyitó számához készült videót is betenni.
Kösz a türelmet, vicclát, jó8!
G.

Gyertek át a dottedarmusicra is!

Tovább »

Címkék: ,