Legújabb keletű,
természetesen (ebben a korban...!) már visszatérő félelmem épp az
újabban ismét fel-felcsapó páni halálfélelem, amiben éppen az
bontja az észt, hogy kezelhetetlen, nincs hozzá módszerem, úgy
érzem csak kísérletezhetek az elviselésével, próbálom elterelni
róla valahogy a figyelmem, igyekszem a lehető
legjelentéktelenebbnek láttatni magammal a saját életem, amivel nem
is volnék messze a valóságtól, de hát ugye ilyen önző állatok
vagyunk, hogy az utolsó lélegzet előtt azért vennénk mégegyet.
Legalábbis én-állat. A tapasztalat mindenesetre mélységesen
ellentmondani látszik e terelési képességnek. Minél jobban
kitérnék, annál közelebb kerül. Természetes talán, hogy a májam
miatt a szervezetemben keringő mérgek szervezetre, tudatra
gyakorolt biokémiai hatásokra, folyamatokra gyanakszom, de lehet,
hogy messze járok a valóságtól. Mindenesetre tény, hogy a máj
pusztulásával a hülyülés szinkronban van, legalábbis végső
fázisban. Persze ezt el lehet kerülni kómával, vagy
gasztrointesztinális (remélem helyesen fogalmazok) elvérzéssel.
Nagyjából röpke pár mondattal körül is írtam ismét a helyzetem, s
választhatok (még), hogy melyik lángba repülök. Mindenesetre
maradjunk annyiban, hogy igyekszem a lehető legkevesebb bűnt
elkövetni, mer'ugyi sose lehet tudni, lehet, hogy mégse csak egy
pont a mondat végén, vagy egy félbemaradt mondat inkább. De most:
szasztok!
Örökös szembeszél
Zúg, mint papok szájából
a szentbeszéd
Ömlik, árad, mint
nyílt sebből a vér,
testvér! a szeretet.
Kéred a felét?
Széthordják Krisztus testét
a szorgos bogarak.
Ti pedig letépitek a mezők virágát.
S ölitek egymást még egy lélegzetért.
Nem ő volt az első, aki felnőttkorának kezdetétől egészen annak
általában nyomorúságos, szánalmas, de kevés kivétellel
mindenképp
tragikus végéig ezen időtartamot szadatlan kűzdelemnek látja
önmagával szemben, s mint ilyen, mindenképp kudarcra ítéltnek;
szíve
magvában egyetlen mákszemnyi sötét ürességgel, mely folytonos,
mindent átható keserűséget árasztva magából méretének
ellentmondó
módon elárasztva mindent, amíg már csak a legkitartóbbak és
legerősebbek lélegeznek, ő maga pedig az utolsó maradék száraz
földdarabon állva szemlélte, ahogy ez a mérgező folyadék
véghezviszi, amit az emberiség eleddig elfelejtett, önmaga
elpusztításának végéhez érve.
Irígyelte volna, ha tudott volna értelmet tulajdonítani e
kifejezéshez, amikor emberekről ilyeneket mondtak: egész
életében
nem járt a falu határán túl, de be is érte ennyivel.A végsőkig
lecsupaszított, szinte üres koponyákkal valahogy rokonságot
érzett.
Volt valami fenséges tragikum a szellemnek mintegy magára
hagyásában, megtéve mintegy az evolúciós lépést visszafelé, az
agynak, e bonyolult szerkezetnek ama képességét visszaadni,
hogy
önmaga mivoltáról gondolkodjon, félig-meddig felszabadítva önmagát
e
gyilkos tehertől, amit az önmagunkon, keletkezésünkön, halálunkon
s
más kínos kérdéseken történő töprengés jelent.
Ugyanakkor már a kisgyerekkor óta lehetetlenség volt szabadulnia
e
tevékenységtől, s a felnőttkorba lépés legkínosabb felfedézese
éppen
az volt, hogy a gondolkodás terhétől való egyetlen megfelelő kiút
az
alkotás, amiről mintha megfeledkezett volna, nem is mint
befogadó,
mert az még hagyján, hanem hogy valami formát keresett s talált
volna önmagának e cselekvésforma számára. Nem nehéz persze
kitalálni, hogy túltáplált önbizalomhiánya, avagy anorexiás
önbizalma volt ennek is oka, melyből az ember későn kikászálódva
ott
találja magát a nagybetűs nyúlbélák hatalmas táborában, beleveszve
a
senkik szürke masszájába, menthetetlen vesztesként, akit ma már
lúzernek hívnak.
A menekülésformák közül leggyakoribb az öngyógyításként induló
szenvedélybetegségek nagy száma, mellyel aztán végül a baj
kiindulópontjánál jóval nagyobb és súlyosabb helyzetben
találhatjuk
magunkat, mint azt szokták mondani.
Körbe-körbe nézegetve olykor önmagán s látva és felmérve a
veszteségeket, a jóvátehetetlen és irreverzibilis folyamatokat és
a
jövőtlenséget minden szinten, ilyesmikkel szokta vigasztalni
önmagát, épp ezzel, hogy világból való távozása oly csekély
jelentősséggel bír, hogy azt patikamérleg se mutatná, jóllehet
a
többi mellé bűnéül húzhatjuk ezt is.
A Múzsát várja még, mégis, holott, hogy nem jön az a biztos. Néha
visszainteget a madaraknak. Elszámol tízig csukott szemmel, jóra
fordulhat még minden, s nincs semmi, semmi ami bánthatna téged,
senki, akinek keze hozzádérhet, támaszkodj csak az enyémre, nyugodj
meg, óvni foglak!
Hiába minden, még
mindig drága... Most éppen nagyon szégyellem magam, hogy félórája
még a halál körül járt az eszem, most meg nyugodtan ülök itt és
pötyögök... Aggodalmától megduplázódott az enyém is, de ez persze
nem azt jelenti, hogy hibás lenne bármiért. Most sem vagyok fitt,
csak kevésbé van diszkomfort érzetem. Lehetséges volna, hogy csak
pszichés alapon turbózom fel a félelmem? Szörnyen érzem magam és
ostobán, hogy magamra hozom a bajt. De ezt hagyom is, remélem
ugyanúgy kelek holnap reggel is, csak valamivel több alvás után,
mint ma. Egyébként inkább azért írok most, amit ittléte alatt
éreztem, hogy mintha (vagy csak képzelődtem volna?) elkezdett volna
hevesebben verni a szíve, szaporábban vette volna néhány
másodpercig a levegőt, vagyis, ki se merem mondani, mintha a bennem
a mélységekből hirtelen felszökő vágy viszonzásra talált volna,
hogy belefeledkezett volna ő is, ahogy finom élvezettel ujjaim
fonákját lassan oda-vissza simogatva finom, puha, baba arcbőrén az
állcsont felett, s fülemet küldtem még lopni ebből a finomságból
valamit, amikor egy nagyon hosszú pillanatig rendkívül közel
éreztem ajkát az enyémhez, bár közel sem jártunk egy csók
lehetőségéhez, ami a fizikai távolságot illeti, mégsem hagytuk,
hogy a szenvedély elragadja a messzeségbe józan eszünket, sajnos.
Én a kialakult és jól fejlett leprás-tudatom miatt, ő pedig... ezt
ő tudja. Talán több, mint öt éve nem jártam ilyen közelségben
hozzá, akit nem feledhetek, aki nem tud közömbös lenni nekem.
Természetesen fennáll a lehetőség, hogy mindez csak a képzeletem
szüleménye, lehetséges, hogy már rég kómában fekszem s csak
képzelem az egészet, hogy élek még, hogy cselekszem bármit is.
Beleszédülök még most is a gondolatba, hogy talán lehetséges...
Remélem kíméletesen mondja majd el, mekkorát tévedtem! Az Úr tudja
úgyis csak, hogy mihez kezd még velem, mihez nem. Elég rég tanulom
már a belenyugvást, elfogadom majd remélhetőleg, bárhogy is legyen.
Amen.
G.
Tegnap
este épp nem voltam túl jól, mikor hívott, úgyhogy nem tudtam
kellőképen kifejezésre juttatni afeletti örömömet, hogy itthon van,
de javaslatára ügyesen le is tettük, mielőtt felesleges
csendekbe mentünk volna bele. Nemcsak fizikailag nem voltam jól,
mert éppen azon kellett tűnődnöm sokadszor, hogy az emberek miért
nem tudják kedvességgel viszonozni a kedvességet, vagy ha őszintébb
akarok lenni fájt, hogy geciséggel és lehúzással adják vissza a
jóindulatomat olyanok is, akiktől nem vártam volna. Egész pontosan
most egy emberről beszélek, de ezt is csak ő tudhatja, de mivel
nemigen jár itt, ő sem fogja. Kósza pillanatokra elábrándoztam
róla, hogy az első sorokban említett személlyel éppenséggel meg is
vigasztalhatnánk egymást, de persze nem fogjuk, mert jó nekünk így
is, hogy szar az egész. Én persze igyekezni fogok azért, de csak
annyira, hogy ne fájjon nagyon az elutasítás. Visszatekertem a
faliórát, és most látom csak hogy megállt. Csodálkoztam is, milyen
lassan megy az idő ma reggel. Ahogy nemrég írtam, megyek
visszafelé. Nos pár órás éjszakai alvás után arra kellett
felébrednem, hogy pólyáskori boldogságot érzek, hogy szinte már
fájt, mikor rádöbbentem mi is az, amit álmodok, hogy tényleg
magatehetetlen baba vagyok, és anyám forró lehelletét érzem, ahogy
a fülemre csókokat nyom. Nem tudom létezik-e, hogy az ember
visszaemlékezzen erre az időszakára, de hajmeresztő volt
mindenesetre, ahogy az egyik pillanatban még "Minarik csapatában"
focizom, aztán hallom, ahogy Hofi énekli a Lazítani-t, aztán
századfordulós? stílusban rajzolt, Snooker-t hirdető gyufásdobozt
látok és a végén a saját kis tükörképemet látom kezeslábasban, kis
sapkával a fejemen az imént leírt érzéssel.
Kisétáltam a WC-re és közben azon gondolkodtam: akkor most hova
tovább...?
Visszafelé, vég nélkül.
Hangtalanul. Semmi zaj, nesz, főleg nem zene. Csak idebenn. A belső
űrön át igyekszik a vörös határ felé. Minden este izzó pupilla
ereszkedik lágyan a tenger habjába. Szemhatárunk mögé, hol a holtak
táncolnak. Ahol szerelmünk újra él. Megyek, megyek,
visszafelé....
Mivel d.u. 4-ig nem volt áram, végigolvastam a Seiobo-t.
Gondoltam, posztolhatnék, de elment a kedvem, így hát nézzétek meg
ezt az interjút, ha érdekel titeket!
Kint viharos szél, nyárból télbe fordult az idő két nap alatt.
Hátam mögött a kandallóban parázsló rönkök
ontják még a meleget. Behunyom a szemem, nem látom a külvilágot,
utolsó hajnali álmomban vidáman éneklő meztelen tinédzser voltam, s
osztálytársam, még az általános iskolából, oly szépen hegedűlt,
hogy a gyönyörűségtől majd’ ki csordult a könnyem. Vannak még vidám
álmok!? Ki gondolta volna? Koncentrálok; eszembe jut esti
telefonod, azt mondtad, udvarolok, pedig csak igazat szóltam, mert
nem éreztem szokásos távolságtartásod, tartózkodásod, mert kedvesen
érdeklődtél. Nem az, hogy máskor hazudnék, hanem esetleg hallgatok
csak. Visszatért a hétvégi emlékkép, s hagytam, hogy vígasztaljon.
Mindig azt mondtam, a levegő táplálja a tüzet, ámbár, ha mégis
rák vagyok...? S most tudatosan szítom magamban,
igyekszem jó lenni magamhoz, magammal. A tél
már úgyis a spájzban van, ne lehajtott fejjel lépjek ringbe. A fák őrülten táncolnak ma is
odakint, s mivel alig vannak túl csemete korukon, bizonyára jól
megerősödnek majd. Ha nem is pálmák, hasznosak s szépek is lesznek
ezen a vidéken. Eltelt 24 óra, s még mindig izzik bennem a parázs,
ahogy eszembe jut: „Azt hiszem, hogy becsukom a boltot...” –
énekelted.
Azért már kezdenek beindulni az
önvédelmi mechanizmusaim, megakadályozandó, hogy belelovalljam
magam valamibe, ami messze elrugaszkodott a valóságtól. Igyekszem
kitalálni egy zenés kis flash movie-t, egyelőre bele kell még
merülnöm jobban a program nyújtotta lehetőségekbe, a
technikai
kivitelezés mikéntjébe. Természetesen ezt is önvédelmi okokból
teszem,
mivel nem mindig jönnek az ember nyelvére azok a szavak, amiket
feltétlenül ki kéne mondania. Az unalom, a tv bambulás elkerülése
végett teszem ezt elsősorban. Gondolom más is volt már így, s ha
már az ember ismeri annyira önmagát, miért ne tegyen a tespedt
semmittevés ellen? Akit érdekel, személyes
ismeretséggemből, elmondok egy pletykát, mely szerint nekem teljes
hátraarcot mutató szomszédaim egyike nősülni készül, újszülött
érkezése várható. Ha nem fosztott volna meg oly sok személyes
tárgyamtól, nem segítettem volna neki épp eleget, amikor szinte
magatehetetlen állapotban volt, ne tűrtem volna el tőle annyi
mindent, és ezek utána egy adieu
nélkül nem hagyott volna magamra, épp csak azt nem mondva,
hogy dögöljek meg, talán magam is örülni tudnék. Így azonban csak
tudomásul veszem, és eszem ágában sincs keresztezni többet az
útját, mivel vallási fanatizmusa amúgy sem hiszem, hogy sokat
engedné gondolkodni, csak minden jót kívánok, legyen boldog éa
ítélkezzen csak tovább! Végülis ő csak a második volt, aki egyik
napról a másikra levegőnek tekintett. Így megy ez!
Hát akkor egy újabb darabka a tervezett, tervezgett Derült
égből-ből.
Mintha tökéletesen kiszakadt volna addigi életéből, amennyire annak
hívhatjuk a puszta önfenntartásnál nem sokkal több tevékenységei
összességét, nos ebből a valamiből is kívül került fizikai helyének
megváltoztatásával, hogy vidékre költözött szüleihez, elmenekült
szinte a fővárosból, bizonytalan időre. A napok során, bár túl sok
reménye nem volt a pozitív változásban, egy idő után csak azt vette
észre, hogy egyre kevésbé csinál bármit is, szinte ki sem mozdul a
négy fal közül, s noha ő maga nem érzékelte, kezdték kérdezgetni,
hogy rosszkedvű-e.
„Nem. Vagy csak nem veszem észre...” – ilyeneket
válaszolt. Persze azért fel-fel ugrott Pestre, eleinte sűrűbben,
aztán megszokva valamennyire a falusi idő-járást
ritkábban, most például azért, hogy láthassa élete nőjét, aki ideje
nagyrészét Európának egy másik vidékén töltötte, ha ugyan ezt a
földet, amelyből vétetett, Európának lehet nevezni. Ahol az
arcpirító lenyúlások és nyíltszíni tolvajlás olyan elfajulása
zajlott, hogy csak a szélsőségek erősödtek az elégedetlenek
tömegeinek növekedésével, a gondolkodó emberek pedig kortól függően
vagy a menekülésen, vagy már semmin nem törték fejüket, csak
tehetetlenül nézték, ahogyan fejük felett zajlanak az események. Ő
sem csodálkozott és nem is igen dühöngött, de csak azért, mert neki
lényegében már ígyis-úgyis befellegzett, s annak örült, ha
tyúkpottyantásos életét éppen nem gyötörte rosszullét, ha nem
kellett imádkoznia, hogy még egy kis időt kapjon, még egy kicsit,
bár ha ennek utána gondolt, nem sok értelmét látta, de hát kinek
sürgős meghalni, ha már úgyis közeleg a vég?
Szóval ismét a teljes közöny és a kétségbeesés határán
kószált, jóllehet az egyedüllét, mely elengedhetetlen feltétele
volt, hogy bármilyen alkotó tevékenységhez lásson, most valamiféle
örömmel töltötte el, meg az a néhány kedves mondat s egy
karnyújtás, mely régi szerelmes együttléteikhez vezette
emlékezetét. Jó volt, élvezte, mint a gyerekek a vonatablakban
állva, nézni a tájat, felszívódni benne, s egy ismeretlen,
kíváncsiságra ingerlő, izgalmas, képzelt végcél felé száguldani. Az
emlékezetnek ezt a kellemes oldalát nem annyira ismerte, általában
csak az jutott eszébe, amitől megfosztatott, inkább a kínzó
hiányérzet önző fájdalmába merült. Most azonban, talán az önmaga
iránti közönyösség okán, nem indult el a szokásos vonalon,
emlékképei inkább tudatosították benne, hogy egyszer élt ő is, s a
boldogság rá osztott verzióját is megélte, ugyanazzal az izgatott
kíváncsisággal, ahogy azok a gyerekek a vonaton, szerelme
beteljesülésével. Maga előtt látta a nőt húsz évvel fiatalabban,
tenyerében érezte ahogy keze végigsiklik a harisnyába bújtatott
lábon, orrában érezte a harisnya szagát s arcán a forróságot a két
comb találkozásánál, ahol oly szívesen elidőzött. Szeretett volna
írni Róla, szerelmükről s annak utójátékáról, de ahogy a valóságban
elfelejteni, feldolgozni, túl lenni rajta nem sikerült, úgy papírra
vetni sem, vagy más módon rögzíteni azt. Csak részletek, csak
foszlányok... talán túlságosan is benne élt még minden, ami egymás
mellett töltött idejük alatt történt. S jó esély volt rá, hogy
hamarabb kell leszállnia arról a bizonyos vonatról, amelyre értelme
kinyílásakor szállt fel, ahová szerencsésebb emberek vissza is
érkeznek, újra gyermekkoruk emlékei közé, visszatérnek, mint föld a
földhöz.
„Temető-nap lett volna a mai, hétvégén kijárok
anyámmal, barátkozom, ismerkedek, lassan megjegyzem a család
sírjait, szoktatom szívemet a csendhez, nem emberek
vannak itt, hanem történetek, van: aki 3 hónapot, van, aki 103 évet
élt. Itt nincs „híres ember”, csak átlag parasztok, mint én, s
eltemetik az öngyilkosokat is, akikből szinte minden hétre jut egy.
Kapán, kaszán nevelkedett emberek, szemet hunynak a formaságok
felett. A föld nehéz kenyér.”
Ennyit jegyzett le mindössze. S alatta még e sorok
voltak áthúzva: Hogy tudott Thomas Mann annyit írni?! Az a sok
jegyzet, kutatás!? Elképzelni sem tudom, hogy lehet hosszú
hónapokat, éveket egy regény háttéranyagához gyűjteni, közben
egyben tartani az egészet fejben, mint mondjuk Nádas a legutóbbi
könyvéhez? Ahogy a történelem-tanárom mondta gimnáziumban, nincs
seggem a tanuláshoz. Hát ez áll erre is. Ezért nem írok klasszikus
nagy-regényt. Vagyis ezért sem, mert valószínűleg éveim se lennének
hozzá, hogy más fontos tényezőket ne is
említsek.
Mindig ugyanazt írni, ahhoz meglehetősen rafináltnak kell lenni.
Gyakran nem tudom magam sem, leírtam-e már, amit éppen, vagy nem.
Nem nehéz kitalálni, hogy csak egy amatőr vagyok, nincsenek
trükkjeim, paneleim, bejáratott sablonjaim, amit ha kell csak
előrántok s az írás folyik. Nyilvánvaló, hogy megfeszített
figyelem, koncentráció és fegyelem nélkül csupán rögtönzés, ami
megjelenik, s csupán a szerencsének köszönhető, ha a bűvész
cilinderéből a megfelelő dolog bukkan elő, legalábbis ami a
blog-megnyilvánulásaimat illeti. Látva ezt az új pályázatot, egy
pillanatra elgondolkodtam, de rögtön felejtőbe is tettem, hiszen
nem fogok én már írásművészetet tanulni, ez majdnem teljesen
bizonyos, ahogy az is, hogy a nevemet nem fogják száz év múlva is
emlegetni az irodalmi kíválóságok között. Nekem csupán egyetlen
könyv, könyvecske az álmom, de még azért sem teszek meg mindent,
talán mert majdnem biztos vagyok benne, hogy töredék marad, s talán
már a szándékom is úgy alakítom, vagyis töredékesnek,
félbemaradtnak is írom, hogy az életemre rímeljen, amely a kerektől
igen messzire került, de még a lehetőségtől is, jóllehet a
csodákban lehet bízni. Csak nehéz, mint eljönni egy állás
interjúról azzal, hogy majd értesítjük. Szóval nem nevezek, már csak
azért sem, mert olvasottság hiányában, e tény beszédességén túl,
nem sok visszajelzésem van, de hogy nem vagyok népszerű, az biztos.
Magam pedig csak annak örülhetek, ha én úgy érzem jól sikerült
valami, a dícséretek, melyeket elszórtan kapok, azokért hálás
vagyok, de nem feltétlenül jelentenek szakmai
kontrollt. Úgy-e? Lehet persze, ha folyamatosan nyalogatnám sok
embernek az egoját, többen néznének be, de hát ez nem az én
műfajom. Aki nem olvas, csak veszít, ámbár nem tolonganak a jobbnál
jobb írások nálam sem. De más emberek íráskészségét látva nem
hinném, hogy el kéne bújnom. Ehhez a szinthez, ami átlagban itt
van, na jó, nem folytatom. Ez itt egy blog, itt elfér minden, téma
és minőségi megkötés nélkül, végül is ki-ki azt írja és olvassa,
amire kíváncsi. A kiemelkedő képesség az életben sem sűrű, végülis.
Mindezeket tessék zárójelben értelmezni, nem szívesen beszélek
magáról a blogolásról. Csak pötyögni akartam picit, ki ne jöjjek a
gyakorlatból. Lehet, hogy rögtön publikussá teszem a tegnapi
többujjas szimfóniámat is. Te? Nem pályázol?
A Blogter Magyarország egyik vezető blogszolgáltatója. Blogolás, ismerősök, mikroblog is elérhető a rendszerben. Regisztrálj vagy lépj be.Blog indítása.
Vihar előtt- több éve Csak a folytatás végett. Lehet, hogy elkapkodtam kicsit, de írhatnékom volt. Nektek is lehetne néha. Hope that yor're allright!
Báj
GyG
párhuzamos történet- több éve néma tartomány
Ha már ezt olvasod, tudod(?) miről is lesz szó. Ami következik, csupán olvasói hozzászólás, "hozzákérdés" egy szerző és a szerző egy elégségében kérdeses mennyiségű szövege kapcsán, /a...
Kérdések Erikához, meg ez meg az- több éve Erika drága! Amint nyilván emlékszel, küldtél nekem egy levelet az IWIW-re. Na most több dolgot nem értek. Először is, hogy miért oda, amikor ha jól emlékszem ott nincs lehetőség továbbküldésre, vagyis ebből fakad mé...