dotted arm

...---...

Még egy kis tűzrevaló

Legújabb keletű, természetesen (ebben a korban...!) már visszatérő félelmem épp az újabban ismét fel-felcsapó páni halálfélelem, amiben éppen az bontja az észt, hogy kezelhetetlen, nincs hozzá módszerem, úgy érzem csak kísérletezhetek az elviselésével, próbálom elterelni róla valahogy a figyelmem, igyekszem a lehető legjelentéktelenebbnek láttatni magammal a saját életem, amivel nem is volnék messze a valóságtól, de hát ugye ilyen önző állatok vagyunk, hogy az utolsó lélegzet előtt azért vennénk mégegyet. Legalábbis én-állat. A tapasztalat mindenesetre mélységesen ellentmondani látszik e terelési képességnek. Minél jobban kitérnék, annál közelebb kerül. Természetes talán, hogy a májam miatt a szervezetemben keringő mérgek szervezetre, tudatra gyakorolt biokémiai hatásokra, folyamatokra gyanakszom, de lehet, hogy messze járok a valóságtól. Mindenesetre tény, hogy a máj pusztulásával a hülyülés szinkronban van, legalábbis végső fázisban. Persze ezt el lehet kerülni kómával, vagy gasztrointesztinális (remélem helyesen fogalmazok) elvérzéssel. Nagyjából röpke pár mondattal körül is írtam ismét a helyzetem, s választhatok (még), hogy melyik lángba repülök. Mindenesetre maradjunk annyiban, hogy igyekszem a lehető legkevesebb bűnt elkövetni, mer'ugyi sose lehet tudni, lehet, hogy mégse csak egy pont a mondat végén, vagy egy félbemaradt mondat inkább. De most: szasztok! 

La Amantét külön csókoltatom!

Tovább »

Címkék:

Rögtönzés múzsa helyett

Örökös szembeszél
Zúg, mint papok szájából
a szentbeszéd
Ömlik, árad, mint
nyílt sebből a vér,
testvér! a szeretet.
Kéred a felét?
Széthordják Krisztus testét
a szorgos bogarak.
Ti pedig letépitek a mezők virágát.
S ölitek egymást még egy lélegzetért.

Nem ő volt az első, aki felnőttkorának kezdetétől egészen annak
általában nyomorúságos, szánalmas, de kevés kivétellel mindenképp
tragikus végéig ezen időtartamot szadatlan kűzdelemnek látja
önmagával szemben, s mint ilyen, mindenképp kudarcra ítéltnek; szíve
magvában egyetlen mákszemnyi sötét ürességgel, mely folytonos,
mindent átható keserűséget árasztva magából méretének ellentmondó
módon elárasztva mindent, amíg már csak a legkitartóbbak és
legerősebbek lélegeznek, ő maga pedig az utolsó maradék száraz
földdarabon állva szemlélte, ahogy ez a mérgező folyadék
véghezviszi, amit az emberiség eleddig elfelejtett, önmaga
elpusztításának végéhez érve.
Irígyelte volna, ha tudott volna értelmet tulajdonítani e
kifejezéshez, amikor emberekről ilyeneket mondtak: egész életében
nem járt a falu határán túl, de be is érte ennyivel.A végsőkig
lecsupaszított, szinte üres koponyákkal valahogy rokonságot érzett.
Volt valami fenséges tragikum a szellemnek mintegy magára
hagyásában, megtéve mintegy az evolúciós lépést visszafelé, az
agynak, e bonyolult szerkezetnek ama képességét visszaadni, hogy
önmaga mivoltáról gondolkodjon, félig-meddig felszabadítva önmagát e
gyilkos tehertől, amit az önmagunkon, keletkezésünkön, halálunkon s
más kínos kérdéseken történő töprengés jelent.
Ugyanakkor már a kisgyerekkor óta lehetetlenség volt szabadulnia e
tevékenységtől, s a felnőttkorba lépés legkínosabb felfedézese éppen
az volt, hogy a gondolkodás terhétől való egyetlen megfelelő kiút az
alkotás, amiről mintha megfeledkezett volna, nem is mint befogadó,
mert az még hagyján, hanem hogy valami formát keresett s talált
volna önmagának e cselekvésforma számára. Nem nehéz persze
kitalálni, hogy túltáplált önbizalomhiánya, avagy anorexiás
önbizalma volt ennek is oka, melyből az ember későn kikászálódva ott
találja magát a nagybetűs nyúlbélák hatalmas táborában, beleveszve a
senkik szürke masszájába, menthetetlen vesztesként, akit ma már
lúzernek hívnak.
A menekülésformák közül leggyakoribb az öngyógyításként induló
szenvedélybetegségek nagy száma, mellyel aztán végül a baj
kiindulópontjánál jóval nagyobb és súlyosabb helyzetben találhatjuk
magunkat, mint azt szokták mondani.
Körbe-körbe nézegetve olykor önmagán s látva és felmérve a
veszteségeket, a jóvátehetetlen és irreverzibilis folyamatokat és a
jövőtlenséget minden szinten, ilyesmikkel szokta vigasztalni
önmagát, épp ezzel, hogy világból való távozása oly csekély
jelentősséggel bír, hogy azt patikamérleg se mutatná, jóllehet a
többi mellé bűnéül húzhatjuk ezt is.
A Múzsát várja még, mégis, holott, hogy nem jön az a biztos. Néha visszainteget a madaraknak. Elszámol tízig csukott szemmel, jóra fordulhat még minden, s nincs semmi, semmi ami bánthatna téged, senki, akinek keze hozzádérhet, támaszkodj csak az enyémre, nyugodj meg, óvni foglak!  

Tovább »

Címkék:

Több mint öt

Hiába minden, még mindig drága... Most éppen nagyon szégyellem magam, hogy félórája még a halál körül járt az eszem, most meg nyugodtan ülök itt és pötyögök... Aggodalmától megduplázódott az enyém is, de ez persze nem azt jelenti, hogy hibás lenne bármiért. Most sem vagyok fitt, csak kevésbé van diszkomfort érzetem. Lehetséges volna, hogy csak pszichés alapon turbózom fel a félelmem? Szörnyen érzem magam és ostobán, hogy magamra hozom a bajt. De ezt hagyom is, remélem ugyanúgy kelek holnap reggel is, csak valamivel több alvás után, mint ma. Egyébként inkább azért írok most, amit ittléte alatt éreztem, hogy mintha (vagy csak képzelődtem volna?) elkezdett volna hevesebben verni a szíve, szaporábban vette volna néhány másodpercig a levegőt, vagyis, ki se merem mondani, mintha a bennem a mélységekből hirtelen felszökő vágy viszonzásra talált volna, hogy belefeledkezett volna ő is, ahogy finom élvezettel ujjaim fonákját lassan oda-vissza simogatva finom, puha, baba arcbőrén az állcsont felett, s fülemet küldtem még lopni ebből a finomságból valamit, amikor egy nagyon hosszú pillanatig rendkívül közel éreztem ajkát az enyémhez, bár közel sem jártunk egy csók lehetőségéhez, ami a fizikai távolságot illeti, mégsem hagytuk, hogy a szenvedély elragadja a messzeségbe józan eszünket, sajnos. Én a kialakult és jól fejlett leprás-tudatom miatt, ő pedig... ezt ő tudja. Talán több, mint öt éve nem jártam ilyen közelségben hozzá, akit nem feledhetek, aki nem tud közömbös lenni nekem.
Természetesen fennáll a lehetőség, hogy mindez csak a képzeletem szüleménye, lehetséges, hogy már rég kómában fekszem s csak képzelem az egészet, hogy élek még, hogy cselekszem bármit is. Beleszédülök még most is a gondolatba, hogy talán lehetséges... Remélem kíméletesen mondja majd el, mekkorát tévedtem! Az Úr tudja úgyis csak, hogy mihez kezd még velem, mihez nem. Elég rég tanulom már a belenyugvást, elfogadom majd remélhetőleg, bárhogy is legyen. Amen.
G.

Tovább »

Címkék: ,

Back

   Tegnap este épp nem voltam túl jól, mikor hívott, úgyhogy nem tudtam kellőképen kifejezésre juttatni afeletti örömömet, hogy itthon van, de javaslatára ügyesen le is tettük,  mielőtt felesleges csendekbe mentünk volna bele. Nemcsak fizikailag nem voltam jól, mert éppen azon kellett tűnődnöm sokadszor, hogy az emberek miért nem tudják kedvességgel viszonozni a kedvességet, vagy ha őszintébb akarok lenni fájt, hogy geciséggel és lehúzással adják vissza a jóindulatomat olyanok is, akiktől nem vártam volna. Egész pontosan most egy emberről beszélek, de ezt is csak ő tudhatja, de mivel nemigen jár itt, ő sem fogja. Kósza pillanatokra elábrándoztam róla, hogy az első sorokban említett személlyel éppenséggel meg is vigasztalhatnánk egymást, de persze nem fogjuk, mert jó nekünk így is, hogy szar az egész. Én persze igyekezni fogok azért, de csak annyira, hogy ne fájjon nagyon az elutasítás. Visszatekertem a faliórát, és most látom csak hogy megállt. Csodálkoztam is, milyen lassan megy az idő ma reggel. Ahogy nemrég írtam, megyek visszafelé. Nos pár órás éjszakai alvás után arra kellett felébrednem, hogy pólyáskori boldogságot érzek, hogy szinte már fájt, mikor rádöbbentem mi is az, amit álmodok, hogy tényleg magatehetetlen baba vagyok, és anyám forró lehelletét érzem, ahogy a fülemre csókokat nyom. Nem tudom létezik-e, hogy az ember visszaemlékezzen erre az időszakára, de hajmeresztő volt mindenesetre, ahogy az egyik pillanatban még "Minarik csapatában" focizom, aztán hallom, ahogy Hofi énekli a Lazítani-t, aztán századfordulós? stílusban rajzolt, Snooker-t hirdető gyufásdobozt látok és a végén a saját kis tükörképemet látom kezeslábasban, kis sapkával a fejemen az imént leírt érzéssel.
Kisétáltam a WC-re és közben azon gondolkodtam: akkor most hova tovább...?

Tovább »

Címkék:

Susogós jó éjszakát

Tovább »

Címkék: ,

And I walk slowly. . .backwards

Visszafelé, vég nélkül. Hangtalanul. Semmi zaj, nesz, főleg nem zene. Csak idebenn. A belső űrön át igyekszik a vörös határ felé. Minden este izzó pupilla ereszkedik lágyan a tenger habjába. Szemhatárunk mögé, hol a holtak táncolnak. Ahol szerelmünk újra él. Megyek, megyek, visszafelé....

 

Tovább »

Címkék:

Seiobo/Krasznahorkai

Mivel d.u. 4-ig nem volt áram, végigolvastam a Seiobo-t. Gondoltam, posztolhatnék, de elment a kedvem, így hát nézzétek meg ezt az interjút, ha érdekel titeket!

 

Tovább »

Címkék: , , , ,

Láng

One candle slowly burn for you, just for you...

 

Kint viharos szél, nyárból télbe fordult az idő két nap alatt. Hátam mögött a kandallóban parázsló rönkök ontják még a meleget. Behunyom a szemem, nem látom a külvilágot, utolsó hajnali álmomban vidáman éneklő meztelen tinédzser voltam, s osztálytársam, még az általános iskolából, oly szépen hegedűlt, hogy a gyönyörűségtől majd’ ki csordult a könnyem. Vannak még vidám álmok!? Ki gondolta volna? Koncentrálok; eszembe jut esti telefonod, azt mondtad, udvarolok, pedig csak igazat szóltam, mert nem éreztem szokásos távolságtartásod, tartózkodásod, mert kedvesen érdeklődtél. Nem az, hogy máskor hazudnék, hanem esetleg hallgatok csak. Visszatért a hétvégi emlékkép, s hagytam, hogy vígasztaljon. Mindig azt mondtam, a levegő táplálja a tüzet, ámbár, ha mégis rák vagyok...? S most tudatosan szítom magamban, igyekszem jó lenni magamhoz, magammal. A tél már úgyis a spájzban van, ne lehajtott fejjel lépjek ringbe.
   A fák őrülten táncolnak ma is odakint, s mivel alig vannak túl csemete korukon, bizonyára jól megerősödnek majd. Ha nem is pálmák, hasznosak s szépek is lesznek ezen a vidéken. Eltelt 24 óra, s még mindig izzik bennem a parázs, ahogy eszembe jut: „Azt hiszem, hogy becsukom a boltot...” – énekelted.


   Azért már kezdenek beindulni az önvédelmi mechanizmusaim, megakadályozandó, hogy belelovalljam magam valamibe, ami messze elrugaszkodott a valóságtól. Igyekszem kitalálni egy zenés kis flash movie-t, egyelőre bele kell még merülnöm jobban a program nyújtotta lehetőségekbe, a technikai kivitelezés mikéntjébe. Természetesen ezt is önvédelmi okokból teszem, mivel nem mindig jönnek az ember nyelvére azok a szavak, amiket feltétlenül ki kéne mondania. Az unalom, a tv bambulás elkerülése végett teszem ezt elsősorban. Gondolom más is volt már így, s ha már az ember ismeri annyira önmagát, miért ne tegyen a tespedt semmittevés ellen?
   Akit érdekel, személyes ismeretséggemből, elmondok egy pletykát, mely szerint nekem teljes hátraarcot mutató szomszédaim egyike nősülni készül, újszülött érkezése várható. Ha nem fosztott volna meg oly sok személyes tárgyamtól, nem segítettem volna neki épp eleget, amikor szinte magatehetetlen állapotban volt, ne tűrtem volna el tőle annyi mindent, és ezek utána egy adieu nélkül nem hagyott volna magamra, épp csak azt nem mondva, hogy dögöljek meg, talán magam is örülni tudnék. Így azonban csak tudomásul veszem, és eszem ágában sincs keresztezni többet az útját, mivel vallási fanatizmusa amúgy sem hiszem, hogy sokat engedné gondolkodni, csak minden jót kívánok, legyen boldog éa ítélkezzen csak tovább! Végülis ő csak a második volt, aki egyik napról a másikra levegőnek tekintett. Így megy ez!

Üdv!

G.                   
 

Tovább »

Címkék: ,

Le-fel

Hát akkor egy újabb darabka a tervezett, tervezgett Derült égből-ből.

   Mintha tökéletesen kiszakadt volna addigi életéből, amennyire annak hívhatjuk a puszta önfenntartásnál nem sokkal több tevékenységei összességét, nos ebből a valamiből is kívül került fizikai helyének megváltoztatásával, hogy vidékre költözött szüleihez, elmenekült szinte a fővárosból, bizonytalan időre. A napok során, bár túl sok reménye nem volt a pozitív változásban, egy idő után csak azt vette észre, hogy egyre kevésbé csinál bármit is, szinte ki sem mozdul a négy fal közül, s noha ő maga nem érzékelte, kezdték kérdezgetni, hogy rosszkedvű-e.
   „Nem. Vagy csak nem veszem észre...” – ilyeneket válaszolt. Persze azért fel-fel ugrott Pestre, eleinte sűrűbben, aztán megszokva valamennyire a falusi idő-járást ritkábban, most például azért, hogy láthassa élete nőjét, aki ideje nagyrészét Európának egy másik vidékén töltötte, ha ugyan ezt a földet, amelyből vétetett, Európának lehet nevezni. Ahol az arcpirító lenyúlások és nyíltszíni tolvajlás olyan elfajulása zajlott, hogy csak a szélsőségek erősödtek az elégedetlenek tömegeinek növekedésével, a gondolkodó emberek pedig kortól függően vagy a menekülésen, vagy már semmin nem törték fejüket, csak tehetetlenül nézték, ahogyan fejük felett zajlanak az események. Ő sem csodálkozott és nem is igen dühöngött, de csak azért, mert neki lényegében már ígyis-úgyis befellegzett, s annak örült, ha tyúkpottyantásos életét éppen nem gyötörte rosszullét, ha nem kellett imádkoznia, hogy még egy kis időt kapjon, még egy kicsit, bár ha ennek utána gondolt, nem sok értelmét látta, de hát kinek sürgős meghalni, ha már úgyis közeleg a vég?
   Szóval ismét a teljes közöny és a kétségbeesés határán kószált, jóllehet az egyedüllét, mely elengedhetetlen feltétele volt, hogy bármilyen alkotó tevékenységhez lásson, most valamiféle örömmel töltötte el, meg az a néhány kedves mondat s egy karnyújtás, mely régi szerelmes együttléteikhez vezette emlékezetét. Jó volt, élvezte, mint a gyerekek a vonatablakban állva, nézni a tájat, felszívódni benne, s egy ismeretlen, kíváncsiságra ingerlő, izgalmas, képzelt végcél felé száguldani. Az emlékezetnek ezt a kellemes oldalát nem annyira ismerte, általában csak az jutott eszébe, amitől megfosztatott, inkább a kínzó hiányérzet önző fájdalmába merült. Most azonban, talán az önmaga iránti közönyösség okán, nem indult el a szokásos vonalon, emlékképei inkább tudatosították benne, hogy egyszer élt ő is, s a boldogság rá osztott verzióját is megélte, ugyanazzal az izgatott kíváncsisággal, ahogy azok a gyerekek a vonaton, szerelme beteljesülésével. Maga előtt látta a nőt húsz évvel fiatalabban, tenyerében érezte ahogy keze végigsiklik a harisnyába bújtatott lábon, orrában érezte a harisnya szagát s arcán a forróságot a két comb találkozásánál, ahol oly szívesen elidőzött. Szeretett volna írni Róla, szerelmükről s annak utójátékáról, de ahogy a valóságban elfelejteni, feldolgozni, túl lenni rajta nem sikerült, úgy papírra vetni sem, vagy más módon rögzíteni azt. Csak részletek, csak foszlányok... talán túlságosan is benne élt még minden, ami egymás mellett töltött idejük alatt történt. S jó esély volt rá, hogy hamarabb kell leszállnia arról a bizonyos vonatról, amelyre értelme kinyílásakor szállt fel, ahová szerencsésebb emberek vissza is érkeznek, újra gyermekkoruk emlékei közé, visszatérnek, mint föld a földhöz.
   „Temető-nap lett volna a mai, hétvégén kijárok anyámmal, barátkozom, ismerkedek, lassan megjegyzem a család sírjait, szoktatom szívemet a csendhez, nem emberek vannak itt, hanem történetek, van: aki 3 hónapot, van, aki 103 évet élt. Itt nincs „híres ember”, csak átlag parasztok, mint én, s eltemetik az öngyilkosokat is, akikből szinte minden hétre jut egy. Kapán, kaszán nevelkedett emberek, szemet hunynak a formaságok felett. A föld nehéz kenyér.”
   Ennyit jegyzett le mindössze. S alatta még e sorok voltak áthúzva: Hogy tudott Thomas Mann annyit írni?! Az a sok jegyzet, kutatás!? Elképzelni sem tudom, hogy lehet hosszú hónapokat, éveket egy regény háttéranyagához gyűjteni, közben egyben tartani az egészet fejben, mint mondjuk Nádas a legutóbbi könyvéhez? Ahogy a történelem-tanárom mondta gimnáziumban, nincs seggem a tanuláshoz. Hát ez áll erre is. Ezért nem írok klasszikus nagy-regényt. Vagyis ezért sem, mert valószínűleg éveim se lennének hozzá, hogy más fontos tényezőket ne is említsek.

Tovább »

Címkék:

Pályázó (hévvégi helyett)

   Mindig ugyanazt írni, ahhoz meglehetősen rafináltnak kell lenni. Gyakran nem tudom magam sem, leírtam-e már, amit éppen, vagy nem. Nem nehéz kitalálni, hogy csak egy amatőr vagyok, nincsenek trükkjeim, paneleim, bejáratott sablonjaim, amit ha kell csak előrántok s az írás folyik. Nyilvánvaló, hogy megfeszített figyelem, koncentráció és fegyelem nélkül csupán rögtönzés, ami megjelenik, s csupán a szerencsének köszönhető, ha a bűvész cilinderéből a megfelelő dolog bukkan elő, legalábbis ami a blog-megnyilvánulásaimat illeti. Látva ezt az új pályázatot, egy pillanatra elgondolkodtam, de rögtön felejtőbe is tettem, hiszen nem fogok én már írásművészetet tanulni, ez majdnem teljesen bizonyos, ahogy az is, hogy a nevemet nem fogják száz év múlva is emlegetni az irodalmi kíválóságok között. Nekem csupán egyetlen könyv, könyvecske az álmom, de még azért sem teszek meg mindent, talán mert majdnem biztos vagyok benne, hogy töredék marad, s talán már a szándékom is úgy alakítom, vagyis töredékesnek, félbemaradtnak is írom, hogy az életemre rímeljen, amely a kerektől igen messzire került, de még a lehetőségtől is, jóllehet a csodákban lehet bízni. Csak nehéz, mint eljönni egy állás interjúról azzal, hogy majd értesítjük.
   Szóval nem nevezek, már csak azért sem, mert olvasottság hiányában, e tény beszédességén túl, nem sok visszajelzésem van, de hogy nem vagyok népszerű, az biztos. Magam pedig csak annak örülhetek, ha én úgy érzem jól sikerült valami, a dícséretek, melyeket elszórtan kapok, azokért hálás vagyok, de nem feltétlenül jelentenek szakmai kontrollt. Úgy-e? Lehet persze, ha folyamatosan nyalogatnám sok embernek az egoját, többen néznének be, de hát ez nem az én műfajom. Aki nem olvas, csak veszít, ámbár nem tolonganak a jobbnál jobb írások nálam sem. De más emberek íráskészségét látva nem hinném, hogy el kéne bújnom. Ehhez a szinthez, ami átlagban itt van, na jó, nem folytatom. Ez itt egy blog, itt elfér minden, téma és minőségi megkötés nélkül, végül is ki-ki azt írja és olvassa, amire kíváncsi. A kiemelkedő képesség az életben sem sűrű, végülis. Mindezeket tessék zárójelben értelmezni, nem szívesen beszélek magáról a blogolásról. Csak pötyögni akartam picit, ki ne jöjjek a gyakorlatból. Lehet, hogy rögtön publikussá teszem a tegnapi többujjas szimfóniámat is. Te? Nem pályázol?

Tovább »

Címkék: ,